Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Tóth Ferenc: Makó
TÓTH FERENC MAKÓ Ezerkilencszázhatvanhatban tömör és súlyos elemzés jelent meg Mocsár Gábor tollából, ilyen sommás megállapításokkal: „Makó pangó, csendes, merengő város”; „a nép- szaporulat indexszáma mínuszra váltott át”; „Makó a legerősebben csökkenő magyar város”; „az elvándorlás aránya a városok között csak Csongrádon nagyobb”, „ez az ország legöregebb városa”. Az itt élők is tudták, hogy megtorpant az élet, de az idézett írás statisztikai adatokon nyugvó megállapításai mégis a döbbenet erejével hatottak. Sok szív szorult össze, sok ember gondolta ekkor, hogy cselekedni kellene, különben megfulladunk. Ilyen körülmények között döntött Erdei Ferenc úgy, hogy hazajön képviselőnek. A hatvanas évek végén többször hangsúlyozta: a következő évtizedben dől el, hogy Makó négy termelő- szövetkezet központja marad csupán, vagy pedig virágzó kisvárossá fejlődik. A város sokszor került már története folyamán sorsdöntő és kilátástalannak tűnő körülmények közé, egész múltja virágzás és pusztulás váltakozása. Az elmúlt századokban mindig sikerült kilábalnia a bajból, mindig volt ereje az élet újrakezdéséhez. A múlt Különcnek is tekinthető, mert aligha van még olyan magyar város, melynek története folyamán megváltozott volna a neve. Eredetileg Vei nőknek hívták, s csak a 13. század végétől, a Csanád nemzetségből származó földesuráról, Makó bánról kapta a Makófalva elnevezést. Fejlődését nagyban gyorsította, hogy az Erdélyből jövő marosi sószállítás a helységet is érintette, és itt sóelosztó központ alakult ki. Az Arad és Csanád vára felé vezető országos hadiút is érintette. A deltás torkolatú Maros alsó szakasza annyira lápos és mocsaras volt, hogy a Tisza vonalától számítva elsőnek itt nyílt lehetőség állandó révhely kialakítására. Az egyik 14. század elejéről való oklevél már a helység piacáról és vámszedéséről is említést tesz. A mezővárosi elnevezés félhivatalos formában 1559-ben bukkan föl először. Báthori Gábor 1608.-évi oltalomlevelében már ténylegesen „privilégium oppidi Makó” szerepel. A Virágzó fejlődést a török terjeszkedése állítja meg. Háromszor föl perzselik a várost, ám 1552-ben a makóiak hősiesen szembeszállnak. Tinódi szavaival: Az Maros vizébe ott őket szoríták, Vízbe szökdösének, mind ott elburulának. (Ti. a törökök.) A győzelem azonban félelmet szül. A segítségül jövő hajdúk „Többé az városba lakni nem merének”, és Gárdonyi Tamás bíró csak busás ajándékokkal tudja Kámber béget kiengesztelni. A sok anyagi és vérveszteség ellenére a török hódoltságot bizonyos értelemben szerencsésnek is kell tartanunk. Makó urai elhagyják itteni udvarházukat, és így, a feudális önkénytől megszabadulva, önálló közigazgatás jön létre. Mivel a hódoltság idején a város nem szpáhi, hanem kincstári, khász birtokká válik, a töröknek egy összegben kell évente adózniok. Ugyanakkor a közelben mintegy 15 község teljesen 31 GULÁCSY LAJOS: Genovai öregekkel
