Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - Tóth-Máthé Miklós: Két elbeszélés (Feltámasztás, A pofon)
főzni? Egyszer egy férfi állította meg, tüzet kért tőle, de annyira reszketett a keze, hogy a cigaretta helyett majdnem az ismeretlen sálját gyújtotta meg. Állandóan a forradásos arcút kereste a szemével, és ha meglátott egy hasonló formájút, remegni kezdett a térde, a szive gyorsabban vert, és úgy érezte, ott helyben összeesik. Ha akkor adok a kenyérből ... Ha akkor adok . . . Esetleg neki adom az egészet. . . Igen, mégis neki kellett volna adnom az egészet! Verekedni sosem verekedett életében. Még gimnazista korában is kerülte a tettle- gességet. Ösztönösen irtózott mindenféle brutalitástól, és most mégis egyre többször látta maga előtt a forradásos arcút bevert pofával. Ott fetrengett a csatakos aszfalton, ahová ő fektette egy jól irányzott ökölcsapással, és aztán irgalmatlanul rugdosta, ahol érte. Szégyellte, hogy állandóan ez jár az eszében, de nem tudott menekülni a gondolattól, hogy ezt a valóságban is megcselekedje. Igen, de hogyan? Negyven éves nyeszlett kis ember volt, és aforradásos arcú, mint egy mozgó hírdetőoszlop. Egyenlőtlen küzdelem lenne, és nem kétséges, melyikük húzná a rövidebbet! De a kapott pofon bekísérte a hivatalba, aztán hazament vele a zsúfolt buszon, és követte mindenhová, ahová ment. Úgy Viselte akár egy nagy ragtapaszt, amit lekaparni csak a bőrével együtt tudna. Talán még azzal sem, mert már beleragadt a húsába, a vérébe, az agyába, szinte minden más gondolatot betapasztva, csak azt az egyet nem, hogy meg kell vernie a forradásos arcút! Es akkor a hivatalnok elhatározta, hogy felkészül erre. Megtanul cselgáncsozni meg bokszolni, reggelenkint pedig súlyzózik, expanderezik, hogy erősödjön. Úgy érezte magát, mint a mesebeli legkisebb fiú, aki a sárkány ellen indul viadalra, és a győzelem érdekében elszánt hittel párosult makacs türelemre van szüksége. Öt évig tartott a kemény felkészülés. Ennek érdekében minden szabad idejét a nagy ügynek szentelte. Az első időben állandóan bedagadt szemmel, összevert képpel járt és sajgó tagokkal az örökös izomláztól, de összeszorított foggal viselt el minden fájdalmat. Minden korábbi szórakozásról is lemondott. Nem járt színházba, kiállításokra, nem olvasott, nem találkozott a barátaival, nem kereste a meghitt magányos sétákat Budán, és a feleségének megígért két külföldi utazásból sem lett semmi. Családi élete ezért fokozatosan megromlott, hiszen otthon állandóan fáradt, ingerült Volt, és a gyerekére is csak nagyritkán mosolygott. A felesége nem értette ezt a különös változást nála, hiszen mindig szelíd, romantikára hajló embernek ismerte, aki még a sportközvetítéseket sem nézte a televízióban, most meg állandóan cselgáncsozni, bokszolni jár, hajnalban meg nehéz súlyzókat emelget a konyhában. És ha kérdezte miért teszi ezt, csak hallgatás volt a válasz. Lassan úgy érezte, egy idegennel él együtt, akinek már az ismerős Vonásai is kezdtek belemosódni a múltba. Öt év alatt többször látta a forradásos arcút a hivatalnok. Két utcával arrébb egy kisvendéglő volt a törzshelye. Megtörtént, hogy egymás mellett mentek el, de a forradásos arcú rá sem nézett. Nem ismer meg — gondolta keserűen a hivatalnok. — Meg pofozott, és már meg sem ismer, ügyet sem vet rám. Dehát mi volt neki azapofon? Semmi. Csak annyi, mint más embernek a köszönés. Egy kis szórakozás a haverja mulattatására. Vajon azóta hány áldozata lehet már? De nem baj, mert már nemsokára megkapja a magáért! Azt hiszem, egyhamar nem fogja kiheverni! És egy este, pontosan öt évre az elszenvedett pofon után lesben állt a kisvendéglő előtt, és zárás után megvárta a forradásos arcút. Égyedül botladozott ki az ajtón, látszott rajta, hogy erősen részeg. Amikor megfelelő távolságra imbolygott már a törzshelyétől, a hivatalnok lassan elébe került, és egy sokat gyakorolt cselgáncsfogással egyetlen szó nélkül elfektette. A meglepett férfi igyekezett föltápászkodni, de egy 20
