Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 9. szám - MŰVÉSZET - Késmárky Mária: Nagy István Baján
A másfél éves kislányom arcán jól látszik a türelmetlenség, alig lehetett ülve tartani. Szájacskája bőgősre hajlik ... Kis iskolás fiam tiroli nadrágos képe Székesfehérvárott volt néhány éve kiállítva. A gyűjtemény nagyszerű darabja egy szénnel rajzolt önarckép. A soron következők katonaportrék. A portrék sorát egy nagyobbacska, sötét tónusú szép béres arcmás zárja. Érdekesen jutottam a Domboldal című festményhez. Valaki vett egy képet, de meggondolta magát és visszahozta. Nekem a domboldalas kép már előzőleg is tetszett, de bizonytalankodtam, megvegyem, ne vegyem. Amikor visszahozták a másik képet, éppen kártyáztunk a gyerekszobában. Láttam a Pista bácsi arcán a letörtséget. Anyagilag is nagyon rossz helyzetben voltak. No, én akkor azt mondtam: — Pista bácsi én viszont megvenném ezt a képet. — Ellensúlyozni akartam az ő szomorúságát, s kicsit megnyugtatni őt. így lett ez a kép az enyém. Szerintem a legértékesebb képem.” A fenti kép valószínűleg bakonyi, a tájképek egyébként erdélyiek és bajaiak vagy Baja környékén készültek. A Vörös erdőről készült pasztell azért érdekes, mart Annuska néni szerint — és szerintem is — azon ritka képek közé tartozik, melyben megpróbálta a közönség felszínes, könnyű megoldásokat váró igényét kielégíteni. A vízen hattyúszerű kacsák úsznak. A képek aláírását és datálását nézegetve feltűnt, hogy egyik-másik — kétségtelenül eredeti mű — minden jelzés nélküli. Vondráné, Annuska néni elmondta, hogy a Művész halála után előfordult az is, hogy a jelzés nélküli képeket Marcsa néni írta alá. „— Festésmódjára, művészettel kapcsolatos felfogására emlékeznek még! — Nagyon aktív volt. Pillanatok alatt festett egy képet. Pl. a rólam készült portré három óra alatt készen volt. Amikor festett, a valóságot festette meg. Nem szépített, amikor portrét csinált. Rendszerint nem is nagyon tetszettek a megrendelőknek, mert mindenki szerette volna magát szebbnek látni, mint amilyen. Pista bácsi pedig megfestette olyannak, amilyen, úgy, ahogy van. Mindig azt mondta, hogy akinek vaj van a fején, az ne jöjjön a Nagy Istvánhoz portrét csináltatni. A saját művészi munkájáról, tudomásom szerint, öntudattal beszélt. Úgy mondhatom, hogy amit csinált, arra ő mindig nagyon büszkén nézett és meg volt vele elégedve. Soha nem volt úgy, hogy megkérdezte volna, mint mások, hogy nem látunk-e benne valami hibát. A képet megfestette és azzal ő százszázalékosan meg volt elégedve, hogy az jó és rendben van. — Azt is mondják róla, hogy könnyen szétosztogatta a képeit, nem őrizte azokat!? — Erre azt tudom mondani, hogy a képek fölött a Marcsa néni dirigált. O fogadta a vevőket, ő mutatta a képeket. Pista bácsi abból teljesen kikapcsolódott. Én nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy ajándékozott volna. Bár ha Marcsa néni elajándékozta, valószínűleg nem volt kifogása ellene. Ő csak megfestette, de tovább nem törődött vele. Sem az eladással, sem az árral. — Arra nem emlékszik, hogy lett volna külön mappája, amiben a számára kedves képeket tartogatta? — Nem. Együtt voltak a képek. Méghozzá, hajói emlékszem, egy elég nagy ládában. Viszont néhány képével kapcsolatban, mint amilyen az édesanyja kalapos képe vagy a Pityuli, nem is mertünk arra gondolni, hogy ő azt eladja. Azt gondolom, hogy ezek lehettek azok, amikről megemlékeznek, hogy külön tartotta. — Hogyan bonyolódtak le a képvásárlások? — Nagy Istvánék otthon voltak nálunk. Ha a Pista bácsihoz vendég érkezett és idegen volt az illető, akkor nálunka kényelmesebb lakásban, ha jó ismerős volt, lenn náluk fogadták. Mi is ott ültünk és néztük a képeket. A vendégek közül emlékszem az Éberékre, akik sorszor kijöttek. Le is festette az Éber Sándor Nagy Istvánt. Miskolczy Ferenc is gyakran megfordult náluk. A képek nagyon olcsón keltek el.” * Dr. Albert Józsefné, született Szoyka Jolán egyik kép festéséről írt levelében.,,... nem tudom már, mikor kerültek Bajára az én szüleim házába, de ott gyakran találkoztunk. Egy alkalommal láttam ott, hogy egy tájat festett. Kifogyott a zöldkészlete. Erre remekelt egy aranybarna tájat, csodaszépet. Csendesen néztem, hogy a visszahajló hüvelykujjával hogyan képes ilyen remekművet alkotni.” íme, egy másik levélrészlet: „Csak arra a benyomásra emlékszem, amit műveivel Pista bácsi rám tett, s ez — őszintén megvallva — nem volt ekkor túl nagy. Idegen volt nekem, és csak évek múlva tudtam igazán értékelni s jöttem rá művészi nagyságára. Négy portrét festettünk vele: a férjemét, a magamét, a lányomét (kb. 6 éves volt akkor, diaboló frizurával, »dirndli«-ben) és az akkor kb. 2—3 éves fiunkét. Ezek a Csurgóról történt kitelepítésünk alkalmával —sajnos — elvesztek. ► Talán érdeklődésre tarthat számot, hogy Pista bácsi a maga — jogos —■ művészi öntudata mellett milyen tapintatos volt mázolmányaimmal szemben. »Tanultam« festeni és így másolgattam, de szégyelltem előtte a »Műveimet«. Ő a rá annyira jellegzetes összehúzott szemekkel megnézte, s emlékszem, ezt mondta: »Nincs mit szégyelljen rajtuk. A másolása jó, és jobb egy jó másolat egy rossz eredetinél.« Ezzel némileg visszaadta az »öntudatomat«. * * 82
