Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Második otthonunk
De ezt az ingadozó, tartózkodó vagy éppen ellenségesen reagáló társadalmi közeget sem lebecsülni, sem figyelmen kivül hagyni nem szabad a kollégiumi hálózat kiterjesztése közben. A 215 tanulót befogadó kiskunmajsai kollégium még nincs kész, de már 200 önkéntes jelentkezőről tudunk. A kollégium évek óta beszédtéma az érdekelt szülők körében. A jó példa láttán nem lehet elég élesen elítélni a „meggyőzés” szimpla módszerét („mi elmondjuk, ők pedig megértik”), különösen most nem, amikor némely önfejű vagy túlbuzgó tanférfiak a hétközi otthon „továbbfejlesztésére” törekszenek: vagyis el akarják érni, hogy a gyermekek egy hónapban csak egyszer mehessenek haza. Ugyanakkor, hogy a tanyai kollégiumot az adott helyzetben (a tanyavilág bomlása, átalakulása, bizonytalan jövője idején) a lehetséges megoldások közt a legjobbnak tartjuk, eredményei láttán se feledjük: az ideális megoldás az osztott és szakrendszerű tanyai iskola volna; ez fejezné ki optimálisan a tanyai gyermeknek a művelődéshez való jogát. A helyére iktatott kombináció lényegében több rendbeli engedmények árán létrejött áldozatot hoz, a pedagógia pedig elveiből enged. Különösen szembetűnő ez az alsó tagozatos (5 — 10 éves korú) gyermekeket tekintve. A tanyavilág jellegzetes bomlástüneteként (meg a népszaporulatnak a tanyavilágban is mérhető visszaesése miatt) egyre-másra szűnnek meg a tanyai iskolák: elnéptelenednek. Ha tanulóik száma 10 alá csökken, bezárják kapuikat. A kisiskolások bejáratása a községbe nemcsak fárasztó, hanem veszélyes is. A gyermekek kollégiumba kerülnek. A szülők örülnek, hogy beadhatják, a pedagógusok örülnek, hogy felvehetik őket — de közben mindkét oldalon tudják, hogy jobb belátásuk ellen cselekszenek. Sajnos, nem elvétve történik, hogy e zsenge korúak nevelését az intézmény veszi át, az anyától: a kollégisták egynegyede (309) 6 — 10 éves korú. Amikor helyeseljük azt a menetközben kialakult gyakorlatot, hogy a „kicsiket” — különösen ott, ahol sokan vannak — különválasztják a „nagyoktól”, s gyermekfelügyelőnőt állítanak melléjük, nem tartjuk elvetendőnek az orgonasíprend- szerű együttélést sem. Bár ez a mérés jobb közérzetet mutatott az osztály és életkor szerint homogén csoportokban, egykori kollégistaként is, pedagógusként is azt tapasztaltam, hogy a vegyítés által — mind a kicsik, mind a nagyok számára — tartalmasabb közösségi élet teremthető. A jó ösztönű, közösségi eszmékre fogékony 13 — 14 éves korúak olykor meglepő pedagógiai érzékről tesznek tanulságot; ha a nevelő bízik annyira bennük, hogy munkatársakká fogadja őket, azzá válnak: korukat meghazudtoló felelősségtudattal dolgoznak a közösségben — miközben a vezetés alapismereteit is megtanulják. Minden emberi közösség bonyolult organizmus, amely a benne ható erők — szándékok, akaratok, cselekvések — állandó ütközése közben fejlődik. Hitelesen csak az rajzolhatja meg életvonalát, aki maga is része a szervezetnek, aki érzi a rezgéseket és maga is reagál. Közvetlen tapasztalás és benneélés híján tanulmányom csak fénykép a szervezet állapotáról az adott pillanatban. De a felvételen jól kivehetők a szervezet erői, gyengeségei, amelyek ütközőpontjában a közérzet egyáltalán nem mondható minden közösségben azonosan jónak. Miért kivételeznek a tanárok? Miért kell mindent parancsra csinálni? Miért szabják meg, hogy milyen hosszú ruhában járjunk? Miért a lányoktól való „rettentő nagy elzárás?” Miért kötelező a reggeli torna, a tv-híradó? Büntetésül miért a tv-nézést tiltják meg? A nyolcadikosoknak miért nem engedik, hogy megnézzék a 14 éven felülieknek való műsorokat? Miért vannak önkényeskedők az otthontanácsban ?... Egész oldalon folytathatnók a valóságos vagy vélt sérelmeket, 63
