Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Vészi Endre: Tériszony
szándéka ellenére Szapáry túlságosan kisszerűvé zsugorodik az akasztófa árnyékában. Az a néhány mozzanat, amelyet életéből látunk, nem elég ahhoz, érezzük a mögötte feszülő erőket. Végül is világméretű harcról van itt szó. Sükösd megkísérli a „kétféle igazság” mélyebb vizsgálatát. Azt hiszem, ehhez ez a keret túl szűk. Nem a tömörítést kifogásolom. Sükösd legföljebb felemásan törekszik a naplószerű vallomásokban a tömörítésre, de ezt ő maga sem érzi elegendőnek. Ezért volt szükség a „formabontó” kitekintésekre. Nem szeretnék azonban igazságtalan lenni. Szándék és megvalósulás nem mindenben sikerült; Sükösd Mihály regénye azonban így is jelentős kísérlet. (Szépirodalmi, 1973.) SERES JÓZSEF VÉSZI ENDRE: TÉRSSZONY Találó címet adott Vészi Endre új kötetének. A könyvben sorakozó elbeszélések alapélményét — ahogy a korábbiak zömének is — az emberi kapcsolatok magányhoz vezető tártál matlansága, egoizmusba süllyesztő üressége adja. Azt a pillanatot ragadja meg az író hősei életében, amikor azokat valamilyen fordulat vagy tragikus esemény önvizsgálatra, tettre késztetné. Késztetné, de alakjainak majd mindegyike cselekvésképtelen: mintha az élet realitása számunkra egy szakadék veszélyes mélye lenne, s tériszonyuk szinte legyőzhetetlen. A sorsukban bekövetkezett változás csupán magányukat fokozza, a sodródást lényegükké minősíti, a fölösleges ember modelljévé szegényíti őket. S ha lázadni próbálnak, azt is esetlenül, kilátástalanul teszik. így a munkásból vezetővé lett, múltjáról megfeledkezett, el- puhult dr. Bakonyinak is csupán egy tragikomikus kitörésre futja. A főigazgató-vacsoravendégnek szánt kacsasült bekebelezése jelenti számára a „szabad pillanatot”. Solt Zsolt, a tisztviselő pedig még saját — gondolatban végigélt — vágyálmaitól is megriad, s visszamanekül a szilárd pont nélküli, ám tetteket sem követelő jelenbe. De hogyan jutottak el eddig az állapotig ezek a lebegő „lények”! A válasszal most is adós marad Vészi Endre. Ismét helyzet- és hangulatjelentéseket kapunk az írótól, mintha alakjait valami fátumszerű elrendeltség fonná körül. Különösen szembetűnik ez, amikor az először mintegy tíz éve megjelent Angi Vera c. novellát olvassuk ebben a kötetben. Ez ugyanis egy finoman árnyalt, kettős pszichológiai keresztmetszet az ötvenes évek személyiséget gúzsbakötő vonásairól. Épp ezen írás okokat elősoroló, kitűnő megalapozottsága teszi indokolttá, hogy folytatását szeretnénk látni — ahogy ezt az író szinte minden kritikusa szóvá tette már. Leginkább „A hosszú előszoba” c. kisregény (1970) alkotói világa — és stílusa — sejlik föl ebben a kötetben. A magányos vergődők mintha itt is ugyanabban a kalitkában szoronganának, az elégtelen emberi (igen gyakran házastársi!) kapcsolatok, az ünneptelen, sivár élet korlátái között. A hősök adott helyzetek és lehetőségek rabjai vagy áldozatai, legfontosabb ismérvük a cselekvésképtelenség. Az író két legelevenebb, élményi erejű írása e kötetben is a munkásmúlt fel-feltörő ihletéséből született. Egyik a megfáradt, szürke napokat élő munkásemberek világába vezető „Egy gyö- nyörííszép délután”, a másik elbeszélés az író előrelépését leginkább szemléltető „Tériszony”. A művészi látás és életanyag, ill. az elsődleges valóság összefüggésének irodalmi megformálása már korábban is foglalkoztatta Vészit. Ebben a novellában a vértelen intellektuel és a munkások világának ütköztetése szikrázó indulatokat kelt az olvasóban: ellenszenv a gerinctelen, az első erőpróbán elbukó, értéket nem hordozó írófigurával szemben. A munkásemberek közé csupán környezettanulmány végett „süllyedő” megalkuvó író sorsa azonban mintha eleve csak az erkölcstelen szerepvállalás lehetne. Megint előtolakodik a kérdés: hogyan jutott idáig. S Vészi Endrétől a továbbiakban a választ is várjuk. (Szépirodalmi, 1973.) TÓTH PIROSKA FOLYÓIRATUNK SZERKESZTÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDNEK: BUDA FERENC (FŐMUNKATÁRS) GOÓR IMRE RAFFAI SAROLTA ZÁM TIBOR 96
