Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - MŰHELY - Pap Gábor: Az organikus népművészet
PAP GÁBOR AZ ORGANIKUS NÉPMŰVÉSZET Manapság aránylag gyakran kerül asztalra nálunk is, másutt is, szerte a nagyvilágban a közösségi társadalom problematikájával összefüggésben a népi kultúrák kérdése. Mint lehetséges modelleké egy kizsákmányolásmentes, elemi emberi szükségletek léptékrendjében és logikája szerint megszervezett, magyarán: emberszabású társadalom számára? Hogy egy „új-közösségi” társadalom felépítéséhez jó modellül szolgálhat az itt-ott napjainkig eleven ősközösségi struktúra, az túlságosan is kézenfekvő gondolat ahhoz, hogysem ehelyütt bővebb kifejtésébe bocsátkozzunk. Sokkal izgatóbb kérdésnektűnik: vajon mennyiben és mennyire használhatók a modell jótulajdonságai a jelen, illetve a jövő körülményei között. Vajon mit tudtak eleink jobban, mint mi, és ebből mi az, amit nekünk is jó lenne tudnunk, ha emberibb holnapot — egyáltalán: holnapot! — kívánunk biztosítani magunknak, utódainknak? A kérdés ezen a ponton újabb kérdést szül. Végülis mit tudunk ma arról, hogy mit tudtunk valaha? (A Kárpátmedencében vagy tőlünk nyugatabbra: valaha — másutt, Amazóniában vagy Celebeszen, egészen napjainkig!) Sajnos, igencsak keveset, s azt sem mindig jól. Ezt a témát aligha lehet ma „komoly” társaságban szóba hozni, hogy az okosabbak ránk ne legyintenének: ugyan már, miféle kérdés ez a toronyházak, az atomerőművek, az űrszondák korában? És ilyenkor az ultima ráció rendesen a „budi kontra angolvécé” képlet, amely ellen, ugye, nem lehet érvelni ... Nem is érdemes. Viszont elgondolkodni a példán annál inkább. Tehát: egy elhanyagolt, bűzt és kórokozókat árasztó kertvégi bódé hátrányait hangsúlyozni egy most épített, még tiszta, jól fűtött (és a sors különös kegyelméből éppen javításra sem szoruló) új klozettal szemben — értelmetlen, mi több, méltatlan dolog. Aki viszont nem veszi észre a „régimódi” árnyékszék alapvető előnyét a modernnel szemben, azt t.i, hogy a tartalma a mindenkori szükségletektől megszabott ritmusban, saját erőből és minimális technikai felszereltséggel is maradéktalanul visszaépíthető a természetbe, és ezáltal egy „sejtnyi” élet háztartásába a maga helyén szervesen illeszkedik bele, aki tehát mindezt nem látja be magától, az — úgy sejtjük — a lényegét téveszti szem elől a hagyományos népi műveltségnek: azt, hogy szerves felépítésű, és megnyilatkozásai egyetemes érvényűek. Ez utóbbi megállapításunk mindenesetre magyarázatra szorul. Mit értünk szerves felépítésen, illetve egyetemességen az adott összefüggésben? Kerülve a részleteket, amelyek módszeres kifejtésére ehelyütt amúgysem nyílna terünk, hadd próbáljunk elöljáróban egy hasonlattal válaszolni. Amint a szerves világban valamennyi sejt külön- külön is teljes információmennyiséget tartalékol az egész élőlényről — másszóval: egyetlen sejt fennmaradása esetén is megvan rá elvben a lehetőség, hogy a teljes lény, sőt az egész élővilág rekonstruálódjék — hasonlóképp a népművészet (tágabban: a népi kultúra) is olyan elemekből épül fel, amelyek mindegyike — eredetileg és potenciálisan — a műveltség teljességét „rejtjelezi”, különleges töménységű, ám éppen ezért a végtelenségig újra és újra oldható-fejthető sűrítményekben. (Elmondhatjuk-e ugyanezt a mi mai „kultúránkról”? És ha nem, az előny vajon a mi részünkön van?. . .) Nem is kell különleges példákon törnünk a fejünket, ha a folyamatot szemléltetni akarjuk. Elég, ha a már sokszor méltatott „Júlia szép leány” (más változatban: „Márton szép Ilona”) balladára hivatkozunk, amelynek egymásra épült mú'veltségrétegeit a 84
