Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - MŰHELY - Ruffy Péter: A Kallós-legendárium
góval együtt a második világháború kitörése előtt települt át Magyarországra, végül is a Dunántúlra került. A régi Kossuth-katona ivadéka több mint száz év múltán lelt rá Tolnában rokonságára, régi családjára. Ilyen torokszorító találkozás ez is? Már két estémet azzal töltöttem, hogy a Balladák könyvének magyarországi kiadásából a hanglemezeket kiemelve, rendre végigjátszottam azokat. Mire emlékeztettek ezek néhol rekedtes, néhol mintha pincegádorok mélyéből előszakadó, kissé öreges, klézsei, tehát moldvai megaGyimes völgyéből való magyar hangok? Vajon nem a világ világa, virágnak virága, nem az Ómagyar Mária-siralom hangja ez? Nem a Halotti Beszéd és Könyörgésé? Lehet, hogy valahol, hegyek közt, zártságok közt, erdőkoszorúzta rengetegekben középkori magyar nyelv élne? S az Ómagyar Mária- siralom hangján szólna egy klézsei vénasszony? Nekem nem rokonom, nem is ismerősöm, nem is szülőanyám, nem is boldog ősöm, csak egytestvérem, másik énem? Ezeknek a Moldvába kiszakadtaknak, ezeknek a Gyimes völgyieknek, a távolság, földrajzi elzártság, hegyek közé zártság, meg életkoruk miatt is, már alig-alig van valamiféle érintkezésük az anyai nemzettel. Mikor láttunk Pesten, Szegeden, Veszprémben egy lészpedi, klézsei öregasszonyt? Ugye? E vének nem utaznak már. Ülnek otthoni küszöbeiken, s ha arra jár magnetofonjával Kallós Zoltán, még elénekelnek egy-egy balladát a török rabló „katanák”-ról, vagy a halálba táncoltatott lányról. Azon a darabokra hullt, cserepekre törött, de mindig összefércelt, mindig összeálló, megmentett, nemzedékek során át búvópatakként el-eltú'nő, s a napfényesség erejével mindig előszökkenő anyanyelven, amelyet az Ómagyar Mária-siralom korából mentenek, őriznek, konokul, valamiféle rejtett, kincses, ládafiában. 3. A gyűjtőről alig valamivel többet tudunk csak, mint a balladagazdákról. A legnagyobb romániai magyar nyelvész, Szabó T. Attila, a magyar nyelvtudomány kolozsvári professzora, a Balladák könyve gondozója a könyvhöz fűzött tanulmányában nem közöl életrajzi részleteket Kallós Zoltánról. Csupán annyit ír, hogy Kallós 1942 és 1970 közt kétezer romániai magyar balladát, népdalt gyűjtött össze. Ebből a Balladák könyve 259-et közöl, ezen belül 162-öt dalam- mal. Valamennyi ballada első közlés. Ilyen ,.elámító gazdagságra” más példa nincs. Kallós megteremtette a legnagyobb magyar balladagyűjteményt. Seprődi János huszonnégy, Bartók és Kodály ötvenhét, Domokos Pál Péter harmincegy, Faragó József és Jagamas János negyvennyolc — dallammal közölt ■— balladát gyűjtött. Kallós egymaga többet, mint az előzőek összesen: százhatvankettőt. Ez az éjkomor műfaj, ,,a nép operája” (Erdélyi János), irodalmunk „vadrózsái” (Kriza János), a dalban elbeszélt tragédiák (Greguss Ágost), „Európa legszebb balladatartománya” (Ortutay Gyula) úgy él, lélegzik, hat, virul, hogy a huszadik századnak a második felében egy ismeretlen falusi tanító elénk terít kétezret, fölragyogtat ilyen „elámító gazdagságot”? A gyűjtőről sokáig még azt sem tudtuk, hogy tanító a hivatása. Rejtély fedte. Nem beszélt. Nem „nyilatkozott”. Olybá tűnt, hogy Petőfit követve csak szerszámnak ajánlja magát a nép kezébe, semmi másnak. Névtelen kívánt maradni, ahogyan névtelenek a balladaszerzők is. Került minden nyilvánosságot. Beke György, ez a kiváló romániai magyar országjáró, író és újságíró, krónikás és minden rejtély „felbúvárlója” is alig-alig tudta szóra bírni. Az ő egyik riportkönyvének 81
