Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - MŰHELY - Fehér Zoltán: Új hold, új király (Bájoló imádságok Bács-Kiskun megyében)
HŰHELY FEHÉR ZOLTÁN ÚJ HOLD, ÚJ KIRÁLY BÁJOLÓ IMÁDSÁGOK BÁCS-KISKUN MEGYÉBEN 1965 tavaszán és nyarán a halasi múzeum megbízásából Szánk községben és a hozzátartozó pusztán, Móricgáton gyűjtöttem néphitet. Míg a tanyák közti vendégmarasztaló homokot tapostam, a rengeteg rontásról és gyógyításról szóló történeten gondolkoztam. Mindegyikükben van ugyanis egy homályos pont. Pedig, ha itt tisztábban láthatnék, a lényeget ragadhatnám meg. Ilyen mondatok jutottak az eszembe például, hogy amikor a javas a rontott tehénre „hajigálta a fokhagymát, közben imádkozott”. Igen. Mindent értek, de mit imádkozott? — töprengtem. Aztán:,,A tehén hasznát nem tudja mindenki elvinni, mert mondani kell hozzá valami imádságot.” Újból ez a titokzatos imádság. Folyton efféle mondatok nyugtalanítottak: „Megkeresztelte, ahun fájt, és imádkozott.. .de hogy mit...?” így — a levegőben lógó kérdéssel fejezte be gyógyításról szóló történetét az egyik szanki beszélgető társam. Utam E. Páiné tanyájára vezetett, aki akkor 77 éves volt (kéthetes — mint mondta tréfásan), s a környéken bűbájosfélének tartották, afféle rontó-bontó asszonynak, mindenki hozzá igazított babonaügyben. Johanka néni igen megörült, amikor átadtam neki az unokája juhász férjéről készült fényképeket, s viszonzásul sok mindent elmondott nekem. A népi tudás kifogyhatatlan kincsesbányája volt. Tudományszerzését így mesélte el: „Megrándult a lábom . . . Vigyél Feketénéhez, Félegyházára! Kocsira tettek ... Az ráimádkozott és meggyógyultam. Azt mondta: Tanuld meg ezt az imádságot! Én már nem soká élek .. . Leírtam. Főtettem egy irkalapon a gerendára . . . Elgyütt Rozi ángyom ... Ráimádkoztam, meggyógyult. A lónak is ráimádkozok a szőrire, vagy ráteszem a kezem, meggyógyul.” Kértem, könyörögtem, adja ide nekem azt az imádságot, csak lemásolom, visszaadom. Vagy legalább diktálja le. ígértem érte másfajta ráolvasó imádságot (van a Magyarság Néprajzában elég — gondoltam) — hiába, nem állt kötélnek az öreg szüle. „Nem mondom el, mit imádkozok rá, mer akkor nem használ” — magyarázta, miközben én ezeket a szavakat is jegyeztem, hisz fontos adat volt a ráolvasások átszármaztatásához. Él-e még E. néni, megvan-e még valahol az az imádság, nem tudom. E. néni rokonságában utána járhatna egy igazi néprajzos a következő mondatok alapján: „A pálmonostori lányom hetedik gyerek. Arra hagyom, annak szerencsés a keze.” Amit ma az elfogadott néprajzi terminológia szerint ráolvasásnak nevezünk, azt még Bornemissza Péter bájoló imádságnak írta, Johanka néni pedig ráimádkozásnak mondta. Alapja a szómágia, vagyis a szavakkal történő varázslás lehetőségébe vetett hit, amikor „a ráolvasó egy szöveg elmondásával hat valakire vagy valamire” — írja Cs. Pócs Éva. Negatív irányú hatás a rontás, amelyet igézésnek is neveznek, noha ma már 66
