Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Kapcsolat a várossal (Válasz körkérdésekre)
1918-ra reálisabban látták a világháborút, s abban saját szerepüket. Az egyik levélből megtudjuk, hogy Juhász Mihály 1916 tavaszán már az orosz katonákkal társalog, barátkozik (korhű kifejezéssel: fraternizál), s ez már a háború szocialista felfogása egyik alapvető tételének az ösztönös felismerése volt. Azé ti., hogy a szemközti lövészárokból tüzelő orosz muzsik nem ellenség, hanem hozzám hasonló áldozat. (Viszonylag elég korán, mert a keleti fronton a fraternizálás csak 1917 végétől öltött nagyobb méreteket.) Nem véletlenül vált az októberi forradalom első szakaszának fő ütőerejévé a frontokról hazaözönlő katonaság. A lövészárkokban töltött 3—4 év alatt összegyűlt élményanyag és felismerés volt az a pszichikai erő, amely a katonaságot az október végi, november eleji, spontán, szociális mozgalom élére állította Kiskunfélegyházán éppúgy, mint az ország más részein. Juhász Mihály nem lehetett részese e harcnak, fegyverét nem fordíthatta igazi ellenségei ellen. Mint annyian, életével fizetett a nagyhatalmak imperialista törekvéseiért, közelebbről az Osztrák— Magyar Monarchia uralkodó osztályainak érdekeit kifejező ballhausplatzi palota több éves külpolitikájának végkifejletéért. 1. Kiskunfélegyházán töltött éveinek mely eseményére, mozzanatára emlékszik vissza legszívesebben? 2. Milyen gyakran jut el manapság Félegyházára? Mi köti oda? 3. Milyennek szeretné látni a várost, Kiskunfélegyházát a belátható jövőben? E három körkérdéssel kereste meg a Forrás szerkesztősége a hazai szellemi és gazdasági élet Félegyházáról elszármazott — vagy pedig élete korábbi szakaszában a várossal huzamosabb kapcsolatban álló — ismert vagy kevésbé ismert személyiségét. A beérkezett válaszok közül néhányat közreadunk; a kérdések sorrendje szerint. Varázslatos gyermekkor 1. A Kiskunfélegyházán töltött gyermekévek életem legörvendetesebb csókjára emlékeztetnek. Negyedikes elemista koromban, mint rendesen, karácsonykor is hazafelé indulva a ,,jó, hanyag, elégtelen” bizonyítványommal; az elégtelent egy szép ékezettel elégtélenre kijavítva vittem nyugodt lelkiismerettel haza. Az édesapámat éppen az újságolvasásból zökkentettem ki; hirtelen tintába mártva toliamat, hogy a bizonyítványt láttamozza, hátha nem veszi észre a korrigálásomat. De ő a vesszőt csak észrevette, s nyújtotta felém két karját, vállon ragadott. (Gondoltam e pillanatban; no, Lacika most kapsz két olyan pofont, hogy amíg élsz, nem felejted el.) Nem is felejtettem el még 88 éves koromban sem, mert jobbról balról kaptam tőle két hatalmas csókot. S azt sem, miközben nagy szeretettel azt mondta nekem: ,,Te gazember”! 2. Sajnos, csak nagyon ritkán mentem haza Félegyházára, a két háború, meg a többszöri betegségem miatt. Tanítóimon, tanáraimon, no meg az elődeimen kívül Petőfi és Móra az, akiknek emlékei nemcsak otthon, de itt Debrecenben is szüntelen odakötnek, s vágyok közéjük, és foglalkoztatnak, keresve a nyomukat a tűnt időben. Keresem a kis mezítlábas Petőfit, s lovagolnék vele fűzfasípot fújva, s keresem Móra Ferencet is a Szapári-utcai kis hajlékban, ahol esténként Walleshausen llonkáéknál, a menyasszonyánál (unokatestvérünknél, hiszen az Ilonka nagyanyja édes testvére volt a mi nagyanyánknak) gyakorta megteázgattunk. A kedves emlékek sorába tartozik Alpár is, ahová Szikrából kirándulva sokszor megvívtuk az alpári csatát. (Muraköziék szomszédságában.) 3. Én Félegyházát a gyermekkori emlékeimen keresztül varázslatosan szépnek látom: a Közel- szőlőt, ahol a Danyó-féle szőlő volt a miénk, a haleszi szőlőt, amely drága nagyszüleimre emlékeztet, s az újfalusi tanyát, a féllábú nyúlvadász kertészfiúval, ... nem is sorolom tovább a szívemhez nőtt gyermekkori emlékeim sorát. Én már csak ilyennek tudom látni a várost — most és mindörökké ... Holló László festőművész 60
