Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Romsics Ignác: Levelek a frontra
védéseid árán milliókat akartál fölemelni a porból. Nemzeted jogait és szabadságát véred és könnyeid hullásával akartad megváltani. — A kitartásnak, a magyar éberségnek éles szeme voltál, mint szülőfölded nádasainak nemes darumadarai. Te is szerettél az ékhegyen repülni viharos éjszakákban. Kifeszített mellel harcoltál a fagyos szélben — Te magasra törő magyar darumadár! Látod-e már az új hazát? Harcaink és küzdelmeink végét. A boldog, szabad és független Magyarországot?” A Magyarország c. lap szerkesztősége nevében Lovászy Márton mondott búcsúszavakat, mert hisz ezt a harcos napilapot is Holló Lajos alapította 1893-ban. Szülővárosa pedig hogyan vett búcsút tőle? — „Utolsó útjára kivitték viharos küzdelmeinek diadalmi jelvényét: a piros selyem zászlót, melyet szülővárosa hölgyei adtak neki első megválasztása előtt.” A félegyházi újság pedig így írt róla: ,,Dr. Holló Lajos alakja ma már a történelemé. Bárki fogja is megírni a mi nemzeti küzdelmünk lefolyt újabb félszázadát, az ő nemes alakját oda fogja állítani a mi nehéz küzdelmeink közepébe s ha majd a magyar nemzeti állam teljes kiépítését fogja a független magyar nemzet ünnepelni, hálás kegyelettel fogja letenni a pálmaágat arra a sírra, mely alatt az egyik legjellemesebb magyar függetlenségi politikus, dr. Holló Lajos alussza örök nagy álmát a nagy, független, erős és boldog Magyarországról.” (Félegyházi Hírlap 1918. jún. 16-ig sz.) (1959.) ROMSICS IGNÁC LEVELEK A FRONTRA Történészek között evidenciának számít, hogy minden korszak politikai gondolkodásán keresztül érthető meg leginkább és legmélyebben. Ha ez így van,akkor históriánk kevés korszakáról mondhatjuk még el, hogy minden vonatkozásban megfellebbezhetetlen képünk van róla, hiszen történeti könyvtermésünk között alig találni ideológiatörténeti munkát. Történetírásunknak ez a hiányossága elsősorban az 50-es évek szemléletének egyoldalú, csak a gazdasági és politikai viszonyokra való orientáltságából következik, de részben az is okozója lehet, hogy a Tudat kutatójában a sokrétű és alapos felkészültségnek nemcsak szívós kutatói vénával, hanem magasfokú gondolati bátorsággal is párosulnia kell. S talán inkább elengedhetetlen itt, mint a történetírás egyéb ágaiban a művészi képességhez mérhető finom arányérzék és fogalmazási készség. Egyoldalúak lennénk persze, ha mindjárt le nem szögeznénk: a 60-as évek történészvitái óta javult a helyzet, s tudományos intézményeink tervei további ilyen jellegű eredményeket ígérnek. is»*,» A paraszti tudatról és hamis tudatról azonban még mindig nagyon keveset tudunk. Egy-egy irányt adó gondolkodó eszmeiségét már kezdjük megismerni, de az egyszerű és sokáig írástudatlan „nép” gondolatvilágáról ma is alig vannak ismereteink. S amiket megalapozatlanul tudni vélünk, sem biztos, hogy mind meg fogja állni helyét a majdani tényleges ideológiatörténeti vizsgálódások kereszttűzében, mint ahogy Szűcs Jenőnek az utóbbi 8—10 évben közzétett virtuóz anyagkezekésű tanulmányai is jónéhány középkorra vonatkozó téveszmét szétoszlattak. De ha előbb a magyar történészek egyoldalú kutatási irányultságát tettük szóvá, a paraszti világlátás esetében joggal apellálhatunk az igen gyér forrásadottságokra. A paraszt ugyanis sokáig írástudatlan volt (az 1848-as iskolakötelezettségi és az 1868-as népiskolai törvény ellenére a századforduló idején a hatévesnél idősebb magyarországi lakosság 41%-a analfabéta volt) s a betűt ismerőknek sem mindig volt ideje, kedve és módja gondolataik lejegyzésére. Ezért nagybecsűek — történész és etnográfus számára egyaránt — azok a források (pl.: kalendárium'! bejegyzések, naplók, önéletírások, levelek), amelyek áttétel nélkül, közvetlenül tükrözik a parasztság gondolatvilágát. Ezért nem túlzás Hanák Péter forrásközlésével és elemzésével (Valóság. 1973/3.) kapcsolatban a „tudománytörténeti” jelzőt emlegetni, ezért érdemelt nyilvánosságot Konsza Samu katonakönyvgyűjtése (Tiszatáj. 1973/8.), s végül magunk is ilyen meggondolásból tesszük közzé Juhász Mihály első világháborús félegyházi bakához a keleti frontra és a hadifogságba küldött levelek egy részét. Ámbár — amennyire ezt minden különösebb esztétikai kompetencia nélkül meg tudjuk ítélni — ezek és az ilyen dokumentumok primitív szépségük, megható tartalmuk alapján nemcsak a tudós, de minden olvasó ember érdeklődésére és tetszésére igényt tarthatnak. 56
