Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója
Nem, nem bírok tisztába jönni az élet czéljával. És üldöz, kínoz a kétségbeesésig ez a tudatlan, czéltalan, vakon való botorkálás... Oh, minek is köllött nekem eljönnöm te mellüled! Ha ott maradhatok melletted: nem gyötör engem semmi. A te csókjaid feledtetnek velem mindent, a te öleléseid el kábítják a lelkem. Ha én otthon maradhatok! Lesz belülem egy szelíd szemű, szelíd lelkű ábrándos poéta, a ki hiszi, hogy ott lakik az Isten az égben, hiszi, hogy vannak az Istennek angyalai, kik közül leküldött egyet ő mellé: egy kékszeműt, aranyhajút... így pedig kialszik hitem, reményem, kiég a szívem, nem marad benne semmi világ, semmi álom ... Óh, mennyit, mennyit is kellett már énnekem szenvednem, kínlódnom húsz-esztendős koromra is! Móra MARCZIUS 14. Már megint olyan életunt vagyok. Nincs kedvem semmihez. Csók nem hevít, ital nem derít. Én nem tudom: tán valami időszakos járvány ez én nálam, vagy micsoda. Tán attúl van, hogy az ég megkékült, a föld kizöldült. Tán ez a tavaszi világosság lopja a lelkembe ezt a sötétséget? Vagy attúl van, hogy meguntam már ezt az örökös czipekedést, tusakodást magammal? attúl van, hogy elidegenedtem önmagamtúl? Nem tudom. De véghetetlen elégedetlen vagyok. Nem találom helyemet sehol. Nem való vagyok én erre a világra. De hát hová, hová való vagyok? Föl, föl, valami ösmeretlen csillagba, a hol tisztább a lég, csengőbbek a dalok; a hol nincsenek emberek. A hol valami tündérország van, telistele virággal, madárral, fehér angyalokkal, akik közt egy kékszemű és aranyhajú . . . Hiába, hiába, szegény fiú: még most se verte ki az élet a te szívedbül a költészetet, az ábrándokat! Bolond vagy te, szegény fiú ! Móra MARCZIUS 15. Mint a tenger haragja, zúg, háborog a lelkem. Elfelejtettem már mindent. Elfelejtettem, hogy megvetem az embereket, hogy útálom a világot, — mindent elfelejtettem: csak azt tudom, hogy ha én villám volnék, úgy, de úgy sújtanék le ezekre a nyomorultakra, ezekre a hitvány ebekre és úgy törném őket össze mind, mind, hogy hírmondójuk se maradjon! Nyomorultak, nyomorultak! Forrong, kavarog a lelkem. Düh, eíkeseredettség, bosszúvágy, kétségbeesés, undor kavarog benne össze-vissza! Úgy, kavarogj, háborogj, dühöngj, lelkem, míg meg nem őrülök! Óh, nincs, nincs Isten: mert ha volna, elsöprené ezt a világot újabb vízözönnel! De nincs semmi. Csak förtelem és szemét. . . Móra 42
