Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Móra Ferenc naplója
Van-e Isten? Van. De nem olyan, a hogy azt az emberek hiszik. Öröktül fogva van egy Erő, mely létrehozott mindent. Létrehozott mindent. Az embert sem teremtette külön. Egy közös sejtbül fejlődött minden. Kő, fű, fa, virág, bogár, madár, ember. Az ember is csak állat. A legtökéletesebb állat. És mi teszi legtökéletesebbé? A lélek? Lélek nincs. Mi van hát? Az az Erő, a mely létrehozta a világot, szétoszlott a természetbe. Kőbe, fűbe, fába, állatba, mindenbe. Mert van, mindenben van szellem. És minél tökéletesebb az anyagi szervezet, annál kifejlettebb a szellem. Az ember testi szervezete legtökéletesebb, tehát szelleme is legmagasabb. Az egyes emberek közt azonban egyikben erősebben fejlődik ki a szellem, másikban gyöngébben. Egyik ember azért tehetségesebb, mint a másik. S mi lesz a halál után? A kinek a szelleme tökéletes volt itt a földön: az tovább él a csillagokban. Tisz- tultabban, nemesebben folytatja az életit egy másik csillagon. És ha valakinek nem tökéletesedik meg a szelleme? Az anyag, a test, az egyformán elporlad: de mi lesz annak a szellemével? Mert a szellem nem veszhet el. Mi lesz vele? Visszatér a világ- egyetembe, átköltözik más emberbe, szét oszlik megint fűbe, fába, virágba. Tehát van, van az életnek czélja: a tökéletesedés! Tehát van, van az életben vigasztaló: a jövendő élet reménye! Tehát ha kínlódok és szenvedek, ha nyomorgok és küszködök, ha elhullanának álmaim: biztat az, hogy valami tisztább, valami magasztosabb élet vár rám túl e földön, ha a halál megvált az anyagtól! Lesz, lesz egy másvilági élet: a hol örökösen egymás mellett leszünk te veled, te álmaim álma, te minden üdvösségem! Móra MARCZIUS 10. A lekínlódott öt napnak az emléke tán örökös lesz. Hej, édes kis anyám: ha Te tudnád, mennyit, mennyit szenved a te szegény kis urad idefönt! Mennyi megaláztatást, mennyi kínt! A mirül neked nem panaszkodik soha . . . Szemembe könny, lelkembe kétségbeesés. Reszkettem az elkeseredettségtől és íobogott bennem a jövendő dicsőség álma! Kétségbeesetten, lehajtott fejjel, nedves szemmel bolyongtam az utczán egy kraj- czár nélkül és nem volt Isten, a kihez fölfohászkodjam, hogy lásson bele a nyomorúságomba! Szomorúan, lenézetten, munkátul elgyötörtén néztem le az irodaablakbul az átvevő lótó futó emberekre — szomorúan és éhesen —, mert még egész nap nem ettem semmit!... És utczán kóboroltomban, csavargásomban, elkeseredésemben, arczompirító dühömben lobogtak lelkemben a jövendő álmai: mikor majd én mindnyájuknál nagyobb leszek, mikor majd ők sütkéreznek az én dicsőségemben, mikor majd ők várakoznak az én előszobámban úgy, mint én várakozom az övékében! ... De jó is, hogy te semmit se tudsz erről, te tiszta szent, te édes angyal! . .. Móra MARCZIUS I I. Unalmasan, szürkén, lassan telnek a napok. Olyan mintha álmodnám. Beletompulok, belefásulok ebbe az életbe. El se tudom gondolni, mi lesz énvelem még négy esztendeig. De meg azután is. 41
