Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Kiskunfélegyháza 200 éve város - Hegedűs András: Móra Ferenc ismeretlen Naplója
a fizikai kimerültség, a fagyoskodás, a rendszertelen étkezés legyöngítette szervezetét. December közepén rátört a betegség. „Betegen, láztól gyötörve, hét órai munkától halálra fáradva” írta menyasszonyának e sorokat: „Nem tudom, mi bajom. A nyomda rémítő melegében is elő-elővesz a hideglelés, a láz mind kihányja a számat..„Nagyon megnehezedett fölöttem az Isten keze. Reggelre a vánkosom, a paplanom facsaró víz lett az izzadástól, úgyhogy másikat köllött kérnem — mégis egész éjjel reszkettem és dideregtem, annyira fáztam. Reggel nem bírtam fölkelni, csak most délben — mert muszáj, mert testem, lelkem meg van véve azon a nyomorult egy-két forinton.” 1898 januárjában az eddiginél is nehezebb helyzetbe került Móra. Január 11-én új, külön munkával, az adminisztrációs teendők elvégzésével is őt bízta meg Holló Lajos szerkesztő. Éppen a kollokvium időszakában. Móra a sikeres kollokviumokkal nemcsak a tudását akarta gazdagítani, erkölcsi ügyként is kezelte a vizsgát: az önmaga elé állított mérce teljesítését, és a benne bízók, a kiskunfélegyháziak reménye, hite igazolását is dokumentálni akarta vele. Holló Lajos ajánlata súlyos dilemma elé állította: vagy dolgozik és elvállalja a külön munkát is, de akkor nem vizsgázik, vagy a kollokvium érdekében nemet mond Holló Lajosnak, s ekkor előfordulhat, hogy Holló Lajos megszünteti a korrektori állását is. Némi vívódás után elvállalta a külön munkát is, és készült a vizsgáira is. Éjjelt és nappalt eggyé téve dolgozott és tanult. Január 28-ig már négy tantárgyból kollokvált, s még egyből akart vizsgázni. „Addig nem lélekzem szabadon. Ha kollokvium: legyen kollokvium”— írta. De minden vizsgakötelezettségének még sem tehetett eleget, mert március 8-án ezt írta menyasszonyának: „Némi vigasztalásképp szolgáljon az, hogy a tandíjam felit egész váratlanul elengedték, csak annyit fizetek, mint első félévben: ISfrtot. Akárha kollokváltam volna ...” A korrektori munkát a tanulás kedvéért nem függeszthette fel. Nemcsak magára kellett keresnie, öreg szülei is tőle várták a támogatást. Február 2-án szégyenkezéssel azért írta haza a levelet, mert kevesebb pénzt küldött a szüleinek, mint amennyit vártak tőle. A nyomdában vállalt különmunka, a lélektelen adminisztrációs tevékenység nemcsak az idejét vette el, az idegeit is nyűtte, kimerültségét, fásultságát fokozta. 1898. február 12-én ezt a napirendet állította össze magának: „5: felkelés; 5—7%: jegyzetek; 7%—12: egyetem; 12—12%: ebéd; 12%—6: correctura; 6—7%: különmunka; 7%—8%: vacsora; 8%—10: írás.” Ezt a megjegyzést fűzte hozzá a menyasszonyának írt levelében: „Látod, édes bogaram, mennyire el vagyok foglalva. Sétára nem jut egy árva perczem se, olvasásra szinte nem, írásra kurta másfél óra!" írónk most döbbent rá igazán, hogy mit jelent neki a fővárosi élet: tanulás helyett keserves kenyérkeresetet, alkotó élet helyett lélektelen robotot. Az 1898. március 8-án menyasszonyához írt levelét nem lehet megrendülés nélkül olvasni: „. . . már vasárnap este félve feküdtem le a hétfői reggeli munka miatt. Reggel ötkor elmentünk hazulról, nyolczig dolgoztunk a correctórában. Akkor áthívatott Holló. Már akkor tudtam, minek. Reggel nyolcz órától délután három óráig étlen-szomjan, anélkül hogy az alatt az idő alatt csak föl is keltem volna a székemrűl, írtam szakadatlan. Mikor hazajöttem ... olyan voltam, mint a részeg. Alig tudtam magamról valamit. Ma este öt után megint énvelem íratott félkilenczig. Reggel pedig megint be köll mennem hét órakor... Most már mondjátok meg, kicsim, mire érdemes élni? Olyan vagyok, mint az őrült. Keserűség és fájdalom, düh és a jövendő dicsőség álma kavarog a lelkemben. Düh, fájdalom, keserűség a miatt, hogy mért köll nekem tizannyit szenvednem, mint másnak. És a dicsőség álma: mikor énnálam mind kisebbek lesznek ezek az emberek! Mert így nem élet az élet! . . . De bocsáss meg, én üdvösségem, bocsássatok meg édes drágáim: nagyon elkapott a fájdalom, pedig megfogadtam már, hogy nem panaszkodom. Bocsáss meg érte!” Ilyen szociális körülmények között írta Móra a Naplót 1898. február 25-től április 21-ig. Ekkor lett keserves egyéni élménye a feudálkapitalista társadalom nyomora. Nem csoda, ha feljajdult/ ha átokba fúlt a szava. Gyakoriak a Naplóban a morális jellegű kifakadások is. Móra a századvég Budapestjén a kapitalizálódó nagyváros sajátos törvényeivel, életszemléletével találta szembe magát, azzal, amit a pat- riarchálisabb jellegű Kiskunfélegyházán nem ismerhetett meg. Szülővárosában a Daru utcai szegé- gények között, sőt a gimnáziumban is még azt tapasztalta, hogy az egyéni kiválóságnak: a tehetségnek, a szorgalomnak, a kitűnő tanulmányi eredménynek van becsülete. A gimnáziumban ösztöndíjakat kapott, érettségi vizsgáján a tanárok úgy juttatták kifejezésre dicséretüket, hogy a szóbeli vizsgán elsőként egyedül őt vizsgáztatták le. A Daru utcai szegények között tehetsége miatt nagy tekintélynek örvendett: hetedikes, nyolcadikos korában a helyi lap vers- és cikkírója, a város ünnepi szónoka volt. Budapesten, a kapitalizálódó fővárosban ój értékrendre kellett felfigyelnie. Azt tapasztalta, hogy itt alapvetően a pénz, a vagyon határozza meg az emberek helyzetét, értékét; az egoizmus, az önzés irányítja az emberek tetteit. Észre kellett vennie, hogy az emberek kapcsolatából eltűntek a humánus értékek. Budapestre kerülésekor, 1897. szeptemberében például több segítséget várt testvérbátyjátói, Móra Istvántól is. Később ugyan megkapta tőle a támogatást, de ekkor, Pestre kerülése első napjaiban így fakadt ki a menyasszonyához írt levelében: „Hát ez az a sokat emlegetett szeretet? Hát ez az a vér, az a testvéri vér, mely soha vízzé nem válik? Hát hogy tesz velem idegen ember, ha a testvérem közönnyel fordul el tőlem?” 35
