Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)
Most felnőttek kiabálását hallja, s álla reccsenésétől tér észhez voltaképp, amint nyakát erőlködve hátratekeri. A csarnok ajtajából integet utána az iménti csoport, a Mester futólépésben tart a kijáratnak. A Fiú riadtan figyeli őt, s iszonyú erőfeszítéssel tapossa a pedálokat. Eszeveszetten menekül. Az ütés mégsem hátulról éri: valami szédületes erő löki fel,s ő repül — sebeivel veres alagutat szánt a levegő sűrűjébe —, azután semmiről sem tud már. Áttetsző, fehér vízhólyagok tülekednek egymás mellé, fölé, körvonalaik szaggatottak, határozatlanok. Pöffeszkednek és lelappadnak, megnyúlnak és különválnak, hogy összemosódjanak megint. Azután újra sötétség, melegbarna, jó. Néha fényes, sokszínű pöttyök gyúlnak, s hunynak ki megint, hogy odabűvölőd- jenek a feketén hullámzó mindenségre, amely kitágul, távolodik, borzong, hogy feszítő fájdalmait is érezni; a kínok egyre fokozódnak. Parányi, tűhegyes fog harapása riasztja szét a sokszínű, rezgő pettyeket. Elhomályosulnak, s kezdődik a vízhólyagok pöffeteg tülekedése újra. Eggyéállásuk most véglegesnek tűnik, tejfehér köd hömpölyög a képbe méltósággal, vastagon, áthatolhatatlanul. Megdermed, mint a magasra tornyozott hókupacok, s a szilárd, egyre magasabb fehérség időtlen, határai sincsenek. S egyszer csak meginog, hátrál — kirajzolódik elhabzó falán egy-egy vízszintes, függőleges, állandónak tűnő, töményebb fehérség. Mélyében surrogás és suttogás — eleven, hideg, fémes csörre- nés —, ez is elhal, elnyugszik, minden fölpuhul. A színek nyüzsgése végül váratlanul pattan fel, akár ha síkos gömbfal tükrözte volna csupán, amely oszlat, s maga is foszlányokká tépődik, hogy síkká egyesüljön — szem- fájdító fényességgé. Végérvényesen fehér a világ. Fehérek a falak, az ajtó, az ágy vajhenger kerete is fehér — melegfehér —, a marcipánból vászonná vedlett takaró is az. A Fiú szemhéja lecsukódik. Ég. Valaki közeledik, meleg pára érinti arcát, langyos burok tapad homlokára, hogy azonmód elengedje. A fehér színek megrohamozzák, szemhéja alá furakodnak, látni kényszerítik. A föléje hajló arc megtört, sárga-fehér cikkekre hasadozott. — Végre — közeledik a hang messziről. Lehetetlen, hogy ez a reszkető ajak bocsátotta útnak. Lehetetlen. — Végre — hallja a Fiú újra, s látja, amint a nő távolodik. Fehér köpenye suhog. Én fekszem itt? Én? Most én . .. miért? Miért — töprengene, de kába. Túlontúl kába. De hát itt fekszik ... itt. Az ajtónyitódás erőszakos lárma, belédöf élesen. Ismerős a férfi. A fehér haj alatt két félkörív ... és széles a homlok. Minden a régi. Minden ugyanaz. — Tizenkettes — motyogja a Fiú félöntudatlanul. A férfi közelebb hajol. — Nem beszélünk, fiatalember. Most még nem. A Fiú sejti inkább, semmint látja a szobában a másik ágyat. Az üreset. Erőlködik. — Tizenkettes . . . A férfi fekete rovátkás, kék szemén furcsa fény. — Nem a tizenkettes, fiam — s máshová néz, távolabb, talán a fehérköpenyes nőre. — A tizenkettesre még emlékszik — suttogja. — Különös. Különös — mondogatja, s amint kezét emeli, s újra közeledik, hideg fémek szisszennek a megcsörrenő tálcán. 41
