Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

— Na látod — mosolyog Anya, s már a kilincsen a keze.

A Fiú kifuIladtan vár.

— Halló — mondja rekedten.

A hang idegen, ingerült.

— Özvegy Ambrus Károlynét keresem.

A Fiú szó nélkül teszi a kagylót az asztalra.

— Téged keresnek — néz Anyára tanácstalan ijedelemmel.

Anya vonakodva közeledik.

A Fiúban nem éled meg semmi figyelmeztető emlék: a legközelebbi székre huppan.

— Igen — mondja Anya színtelenül. — Igen. Én. — Rövid csend. — Pillanat — mondja most felcsiholt hangon, s rátenyerel a kagylóra. — Péterkém, nagyon kérlek ...

A Fiú süketen bámul.

— Lennél szíves kimenni? Nagyon kérlek.

Föltápászkodik.

— Bocsánat — mondja. — Eszembe sem jutott. Bocsánat.

Táblából a konyhában, kinyitja, elzárja a vízcsapot. Az első próbálkozásra villámsebesen kárálja körül a félüres, sok levegőt nyelt szörcsögés a falakat, azután egyszerre köpködni kezd a nikkelcsőr, akár egy fehérbe-ezüstbe álmodott, fakó dühökkel mérgezett madár. A Fiú csuklóit áztatja, s a bőven csörgő színtelenségbe szerteágazó, mélyvörös ereket hunyorog. Szeme ég az erőltetéstől, szemhéja szegélyén megvadult viszketés bizsereg.

Anya hangja valahonnan a vízesésen túlról éri el: a fájdalmas felkiáltások, s a hirtelen, erőtlen csönd — akár a gyors hullámverés.

A heverő bolyhos támlájába könnyekben fuldokló arc temetkezik, a test elfeküdt. S ahogy a szemek a Fiúra fordulnak, feldobja magát a test is nagy erővel, egyszerre. Nem a fájdalom lehet a sok, az elviselhetetlen ... a düh? A kétségbeesés?

— Mit tettél? Mit? Mit merészeltél? Mit! Mit csináltál? Az isten verjen meg... az isten ... — s elfullad.

A Fiú mit sem ért.

— Ne bámulj! Azt hitted, senki nem tudja meg? Úristen, a fél város füle hallatára! Micsoda szégyen ... a mozi előcsarnokában, nyilvánosan . . . Őrült! Igen, a barátaid! Nagy hangon . .. miért is ne? Hogy mit műveltél vele . . . Igen, Eszterrel! Ezzel dicsekedni! Ilyenekkel! Hülye vagy te? — Anya még soha így nem beszélt vele. Soha. — Az anyja . .. persze .. . mit tehetett volna? Orvoshoz vitte ma. Büszke lehetsz rá! . . . Azt a szerencsétlen kislányt... nőgyógyászhoz! Azt a hótiszta, tündéri kis teremtést . . . miattad! Egy hazug, ostoba, üres, felfújt hólyag nagyhangú dicsekvése miatt. Látni se akarnak többé. Nem ismernek . . . nem ismernek többé.

Anya zsebkendője egyetlen nedves csomó, a két puszta tenyér tapasztja külön világba az arcot.

Sírása eggyé olvad, szú'köl, felcsapó jajongása süket. így voníthatnak a kölyküket vesztett állatok, így, így voníthatnak — gondolja még a Fiú, s kitámolyog az estébe, a csendbe szótlanul.

Reggel a konyhai csapnál nedvezi meg a nagy szivacsot, a hideg, nyers öblébe temeti arcát. Fél hat van. Túl korán, még mindig túl korán. A konyhaszéken üldögél, hideg vizet kortyol, a lakás mélye felé fülel. Sehol semmi nesz. Anya bizonyára későn aludt csak el, rossz ízű altatók kerekein döcögött át az öntudatlanságba — mire felébred, lecsillapul.

Iszonyú hosszú volt az éjszaka. Eszterék ablakai kicsinyeknek tűntek, a tető roskatagnak, jókora tíz lépéssel már ki is mérhette az ember a homlokfal hosszát. A min39