Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

— Akkora vag/, mint egy ólajtó — ámuldozik Vakarcs. — Melózol? — Látod — mondja a Fiú kedvetlenül. — Itt hagytak a többiek. Rohadtak, nem igaz? Én vagyok a hetes ugyanis. Rohadt dolog. Azt hiszed, megvárnának? Nem létezik. Ha hetes vagy, keccselhetsz magadban, öregem. — Aha — mondja a Fiú. — Te, Ambrus. Eljöhetnél néha... osztálybulira legalább. Hm? Komolyan eljö­hetnél. — Kösz — mondja a Fiú. — Inkább nem. — Hülye vagy. Attól, hogy melózol... — Eszter hol van? — Makai? — néz rá Vakarcs. A Fiú szorosabban markolja a kormányt. — Ő hát — mondja végre. — Sejtelmem sincs. Nem volt suliban. Tegnap volt, ma nem. A Fiú hirtelen megáll. — Nem? Biztos? Biztos vagy benne? Vakarcs megszívja levegővel csenevész kis mellkasát. — Biztos hát. Én vagyok a hetes, Ambruskám. — Köszönöm, öregem. Szia — s már ugrik a kerékpár nyergébe. — Én is arra... hülye vagy? Ambrus! Ambrus! — hallja Vakarcsot kiabálni, de csak az utat nézi, s tapossa a pedálokat. A csengő teleholdarca engedelmesen billeg ujjhegye alatt, az apró bicsaklások sora megáll a levegőben, aláereszkedik, akár egy füzér, gúzsba köti a Fiút, szorosan. A házban senki nem mozdul, s ő tehetetlenül várakozik. Azután élőről kezdi: egy hosszú, egy szünet, egy hosszú. A függöny sem rezdül, A Fiú nem adja föl, deszkán dörömböl, üvegen kocog. A szomszédokból is leskődnek már, egyformára mintázott szenzációéhség türelmetlensége az arcokon, hát elszelel. Szobájában az üvegasztalka alsó lapján még a tegnap éjszaka utolsó munkája — a bélyegszéllel föl ragasztott, kitépett füzetlap, csak éppen másolni kéne — s az asztal­lábak rozsdássá fonnyadt fém ketrecei ben a kis lámpa kushad vakon —, csak éppen érintenie kéne, hogy fölragyogjon. Kéne, kéne. A Fiú leül a ravaszul szerkesztett munkaasztal mellé, tekintetével követi a huzal útját a süllyesztett konnektorig, kitapogatja a papír széleit, s letépi az üvegről. Ha hozzálátna, megcsinálhatná ma akár mind a százegynéhány ábrát — s csak ül erőtlenül. Később feltápászkodik — a telefon vonzza ellenállhatatlanul. Gépek zörejéhez szo­kott fülét most bántja a személytelen, tompa búgás, még jobban a személytelenné mesterkedett hang — nem is emberi hang, a Központ hangja. Eszterék számát kéri. Perceken át hallgatja a szaggatott csengést, karja zsibbadt, mire elengedi a kagylót. Tétován ül le, tanácstalanul. Maga elé teszi olcsó kis óráját. Fölszabdalja a nap hátra­levő részét harminc perces szakaszokra, s a mutatók egyenletes, embertelenül egyen­letes járását figyeli. Láthatóan menetel körbe a hosszabb, karcsúbb, akár a tévedésből nyomtatásra befogott, kecses-kényes ló. A szerkezet fondorlatos fogaskerekei gon­doskodnak róla, hogy csak percegtesse, s az elrendeltnél nagyobb szeletekben ne haraphassa az időt. Önfegyelem kérdése, hogy kivárja az ember. Egyedül az önfegyelemé — biztatja magát, s próbál másra gondolni. Anyára, ahogy Gyurka bácsi új, s minden bizonnyal végleges színre léptét előkészíti — minden szavával, mozdulatával, apró utalásaival—, istenem, milyen együgyú'eknek 36

Next

/
Thumbnails
Contents