Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, befejező rész)

— Igen, itt vagyok — mondta gyorsan. — Nem akarom megbántani őket. Ugye megérted?

— Meg, meg.

— Ennyi idő után már arra se lehet hivatkozni ... Két éve múlt...

— Nem hát. Miattam ne aggódj, érezd jól magad. Megvárjalak?

—■ Ahogy akarod. Korán jövök, amilyen korán csak lehet.

Anya szegény valóban nem sokáig maradt el, s a Fiú várakozása ellenére egyedül jött haza. Csakhogy érzéseit eltitkolni képtelen — mindig is képtelen volt — arcára látható ékeket hasít a szomorúság, s látható vibrálást varázsol az öröm. S reggel, a fürdőszobában, az üvegpolcon megpillantotta a Fiú a hónapokkal korábban eltűnt gyűrűt.

Egyszerre megvidámodott.

Hogyan is indokolhatnák összezördüléseiket a felnőttek egy kamasz előtt, hogyan magyarázkodjanak? A Fiú tudja, hogy Gyurka bácsi kiötli majd a módját, s most már nem tűnik Anya ujja csupasznak—Anya tűnik annak —, védtelennek, mert önállóvá, teljesen önállóvá lennie még mindig nem sikerült. S a Fiúban újrafölsajdul Apa emléke: az ő lelkes, csupaszív emberségét mintha acélszerkezet tartotta volna. De hát Apára jobb nem gondolnia. Még mindig tele feltörni kész, kínnal-gonddal szigetelt fájdalomgócokkal ő maga. Mikor, mennyi idő múltán veszíthet elevenségéből ez a gyötrelem? Vagy milyen áron?

Anya gyöngéddé vált arcára nézni jó. Mégis jó: a háttérben Apa emlékével is. A Fiú félszegen mosolyog: nem érti önmagát. Különös, különös az ember: érzésvilága semmilyen törvények rendszerébe nem foglalható.

Eszter meleg kis mosolyai sem. Váratlanul hunynak ki, ragyognak fel, voltaképpen soha nem hunynak ki egészen. Kemény emberke a lány: elmúlik március, beköszönt április, de a parkba is mindössze öt-tíz percre hajlandó kikarikázni — lendülnek néhányat a hintán, s azzal kész. Eszter a hatalmas, öreg fákat szereti, s nem bújik bokrok rengetegébe visítozva virágot keresni, mint a többiek. Kemény kjs emberke —talán túlontúl kemény. Ha Anyával próbálja összevetni — különösen az. És így a jó. Mert azok hárman következetesen a nyomukban járnak, s ő nem tud tenni ellenük. Eszter kezdetben hősiesen tartotta magát, de most már ő is összerezzen, ha megpillantja őket. Azok utánuk kerékpároznak, keresztben állnak elébük a mellékutcákon — bántó megjegyzéseik hallatára el-elsápad a lány.

Nem kérdezte, ma sem kérdi, mi bajuk vele. De a Fiú tudja: hamarosan magyarázattal kell szolgálnia, el kell mondania az igazat. Nyolc hónap a tanműhelyben . . . S küszöbön a kilencedik. Az április.

Azután elodázódik minden — látszólag legalábbis — teljesen váratlanul, s igen nagy áron; a Fiú mégis megkönnyebbül.

A lanfőnök „okításra” rendeli be őket barlangjába. A négy füzet előtte az asztalon hanyagul egymásra hajigálva, a négy tanuló feszes vigyázzban, egy arcvonal közösségében.

Az ablakon túl napfényes világ; rügyek: egyenetlenül sodrott levélgalacsinok az ágakon. A szónoklatra alig figyel. Látja az imbolygó, majd szigorúan előre-hátra billegő testet, érzi a többiek dühét, az ő arcát sütögetőt — igyekszik másra gondolni. A nyerszölden szaporodó, friss fűre odakint, a duzzadt vizű csatornára, s a porszívót váró, hetente elszürkülő szőnyegekre otthon — bármire. Bármire, csak az itteni, alattomos mondatok tekervényeire nem. Se gondolni, se figyelni.

— Maga se kivétel — néz rá mereven a Tanfőnök.

— Igenis — mondja gépiesen.

27