Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 5-6. szám - Fekete Gyula: Emberélet-valuta (Májusi jegyzetek)

Nem részletezem itt a számítgatásomat, csupán az ellenőrzés megkönnyítésére közlöm, hogy a legutóbbi Statisztikai Zsebkönyv adatai alapján számolok. Különféle adatok összevetése alapján kiderül, hogy átlagosan egy munkaképes korú emberre tízezer forintnyi olyan érték termelése jut, amely abban az esztendőben sem a társadalmi, sem a személyi fogyasztás révén nem használódik el.

Ennek a tízezer forintnyi értéknek persze többszörösét hozza létre az átlagember, de még ugyanabban az évben el is fogyasztja, részint ő, részint elfogyasztják a gyerekek, az öregek, a munkaképtelenek, s elfogyasztja a közlekedés, a közvilágítás, a közbiztonság, az adminisztráció — egyszóval: a közület, a társadalom.

A tízezer forintnyi föl nem élt érték viszont a gyarapodást szolgálja, jórészt fennmarad a következő évekre, évtizedekre, sőt — legyünk optimisták — egy töredékében a következő évszázadokra is.

Ez tehát a hozzáadás a közvagyonhoz. Holnapjainkhoz: a szocialista jövőhöz.

Ha az említett karambol 400 ezer forint anyagi kárt okozott, ezzel negyven dolgozó ember évi hozzáadását iktatta ki a közvagyonból. Tehát csak negyven ember egy teljes évi munkájával pótolható.

így is mondhatnám: hozzávetőleg egy élet munkájával.

Jogos eszerint úgy fogalmazni, hogy az a karambol, noha csupán anyagi kárt okozott a jegyzőkönyvek szerint, lényegileg emberáldozattal is járt.

Nem is kell valami merész fantázia ahhoz, hogy a munkát, a munka eredményét átszámítsuk az emberélet valutájára.

Vegyük példának az 1970-es nagy tiszai árvizet.

Az árvízvédelmi kormánybiztos zárójelentése szerint: . Több tízezer ember

mentésének kiváló szervezettségét és fegyelmezett végrehajtását bizonyítja, hogy a nehéz körülmények ellenére a lakosságot a vízzel körülzárt településekről sikerült emberáldozat nélkül kimenteni. A Szamos mentén a lakosság közül két személy a mentés során, egy pedig az árvízi anyagszállítás közben közlekedési baleset áldozata lett . ..

Nos, ez három emberáldozat. De ha a közel négy milliárdos kárt emberélet-valutára átszámítom: kereken tízezer emberáldozat. Azaz: tízezernyi ember csak egész élete munkájával adhatja hozzá a közvagyonhoz azt —■ az 1970-es színvonalon számolva —, ami értéket elpusztított, elhordott a közvagyonból a nagy tiszai árvíz.

Lám, ha ebben a valutában becsülnék fel a háborús veszteségeket is, kiderülne, hogy a valóságban sokkal-sokkal több áldozatot követel a háborús pusztítás-rombolás, mint ahányan meghalnak a frontokon és a frontok mögött.

De ne a háborút, ne az árvizet, ne a nagy sorscsapásokat nézzük. Itt van például egy sokkal szerényebb kárösszeg: 70 millió forint. Egy év alatt ennyi volt a tűzkár, nem kis részben gondatlanság miatt: eldobott cigarettacsikk, szabálytalan fűtés, tűzrakás az erdőben stb.

Ezt a 70 milliós kiesést tehát hétezer ember egyéves munkájával adhatjuk vissza a közvagyonnak. De úgy is számolhatom — ugyanennek a valutának az árfolyamán —, hogy a 70 milliós kár a tűzesetek statisztikájában szereplő emberáldozatokon túl még 175 emberéletet követelt.

*

Nem terhelem tovább számok felsorolásával az olvasó figyelmét. Akinek kedve van hozzá, és az adatok rendelkezésére állnak, számoljon utána, hány emberáldozatot követelnek évente a telefongyilkosok, az utcalámpák, a közvagyon rongálói, a minden rendű és rangú kártevők, pazarlók.

13