Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - SZEMLE - Honffy Pál: A Szellem értékeinek tolmácsa (Gál István: Bartóktól Radnótiig)
válik külön múlt és jelen, történelem és vándorút, latrikánus és e századi költő, hanem mind együtt — a lírikus birodalma, kora és eszköztára. Kialakulóban van a költői jelenség, mert Szepesi fölismerte, el kell vetni az igazi csavargónak a csavargónosztalgiát, fölös batyu az. A szabadság belső útjainak keresése azzal a felismeréssel jár, hogy a külső táj, a természet e belső világba áttranszponálva elveszti idillikus jellegét, megszűnik a vers tárgya lenni, de ezáltal alkalmasabb lesz arra, hogy gondolatok szólaljanak meg lényegéből. Az a pantheizmus, amely az első kötetben még József Attila-i remin- eszenciákról árulkodik — „ha kőre nézek kő vagyok / bárkire nézek ő vagyok”, vagy „asszonyom fű virág bokor simítja a szél rámhajol” — a mindennek való azonosulásnak az a vágya, amellyel napraforgókat, pipacsokat szólított meg, költészeti külsődlegességből költészeti lényeggé válik, lesz „virágarc, lombéj, füstidő”. Ugyanez történik a megénekelt költőkkel, festőkkel: megismerésükre láthatóan nem a feladat ösztönzi a költőt, hanem az azonosulási lehetőségek fölfedezése. A Kós Károlyhoz, Bartalishoz, s másokhoz intézett versekben Szepesit annak a sorsnak — középeurópai Atlantiszoknak — kutatása vezérli, melynek ősibb rekvizitumait kutatja erdélyi temetőkben, Árpád-kori templom romjai közöf: „nás- fák boglárok török szablyák / kopjafák koponyamezők / csavargásom fél Európa / visszatérek bujdosók idejébe” — majd a következő versszakban : „halottak költők földje ez a föld / hadak prótéták földje ez a föld . .és e kötetnyitó vers végezetéül: „állok utak partján fiad / nézlek faggatlak beszélek”. Ez a faggatás nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a Hegedős-ének költője valamiféle lírai régészetre vállalkozott volna, de főként abban, ahogy a beszéd, a modern magyar költészet érdekében nyelvünk régi, berobbantott tárnáinak fölnyitására is vállalkozik. E nem is könnyű költői munka által Szepesi lírája olyan lehetőségekkel gazdagodott, amelyeknek hiányában éppen az utóbbi évtizedekben vált literatúránk egy tája kietlenné. Arról a nyelvi humorról van ugyanis szó (s itt nemcsak a szavakban, mondatokban kifejezhető, hanem a ritmus varázsolta humor, tréfa is főszereplő), mely nélkül a költészet könnyen pukkadó pátosszá puffad, vagy éppen gyomorbajos filozófiává sápad. Aki elolvassa az Etűdök másodikját, melynek címe Csövezők, s mely egyszerre szól a középkori és mai vándorlegényekről, kétféle nyelvi lehetőségből eggyé halandzsáit, megbocsátó iróniával, vagy eltűnődik Az igék lázadásán („tébolyongtam / nyavajudtam / borozgál- tam / konyaklottam / hiába”), annak füle köny- nyebben nyílik már a Kórómuzsikára vagy éppen a Pajkos énekre. Az utóbbi hegedősi bátorsággal, meg nem alkuvó iróniával rajzol képet mai költészetünk idősebb s fiatalabb nagyságairól — Weörestől Ágh Istvánig —, s telis-teli gyilkos szeretettel. S hogy azok, kik a listáról lemaradtak, mégse érezzék magukat biztonságban, a költői karikatúrák sorát így zárja: „folytatható versem szereztem / bor mellett fürge nóta közben/ezerkilencszázhetven- egyben / vendégelő szép Szegedben.” Szepesi Attila nemcsak azért tanulmányozza s építi bele költészetébe a hajdani hegedősök módszereit, mert emlékező költő (kinek biztonságát nagy mértékben az adja meg, ha a múltról, a múltból beszélhet, legyen az közelmúlt vagy középkor), nemcsak irodalomtörténeti szempontból vállalja az énekmondók idézését (hogy a túl mai és túl régi korok iránt közönyös versolvasó figyelmét a méltatlanul feledettekre, líránk érthetetlenül porosodó értékeire hívja fel), de mintegy fölfogadva azoknak sorsát. A lenézett kiszolgáltatottnak vélt hegedősöket nem kötik doktrínák, vállalhatják a könnyű dalok, gúnyversek szerzőinek kijáró lebecsülést, vagyis a bohócnak járó megbecsülést. A pénz és a szellem világából való kivetettségükért a mai költő irigyelte függetlenség volt kárpótlásuk, a szégyenért szégyentelenségük, a megaláztatásért szókimondó őszinteségük. Egyszóval az, amire fölidézőjük is vágyva vágyott. Ezért sikerültebb a kötet második része, melynek orkeszterében együtt szólal meg a régiúj hangszer a többivel, s ezért egyenetlenebb a két első ciklus, melynek — úgy tűnik — versei esetlegesen sorolódtak egymásutánba. A pályatárs — kit két vers is megidéz e kötetben — azonban hajlik arra a feltevésre, hogy a könyv nem csupán az Alföld, Erdély és Macedónia becsavargását kívánja vándorúiként jelezni, nem csak az életút megállóit és megtorpanásait idézi hűségesen, de így hű tanúja a költői megtorpanásoknak és nekilendüléseknek is: a mondandója kifejezéséért sokféle gondolati, formai ösvényt, dűlőt, országutat bekalandozó lírikus fejlődésének részese lehet az olvasó. VERESS MIKLÓS A SZELLEM ÉRTÉKEINEK TOLMÁCSA GÁL ISTVÁN: BARTÓKTÓL RADNÓTIIG Az igazán jó tolmácsok sokoldalú emberek. Nemcsak szöveget fordítanak, hanem kultúrérté- keket is közvetítenek. Ami az egyik nép fiának magától értetődően ismerős, az a másik fél számára zavaróan ismeretlen is lehet. Ilyenkor a tolmács néhány szóban tömör felvilágosítást nyújt, többet is fordít, mint amennyi elhangzott. Máskor meg tapintattal elhallgat valamit, áthelyezi a hangsúlyokat, éppen a kölcsönös megértés szolgálatában. Olykor szervezővé is válik, valóságos kultúrattasévá lép elő: találkozókat hoz össze, időpontokat egyeztet, programokat tervez és valósít meg. Többet tehet olykor a népek kölcsönös 91
