Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - MŰHELY - Kunszabó Ferenc: Portréírás előtt

— de maguk ezek a laikus vélemények a téma másik fő vetületéhez vezetnek el. Az anyaggyűjtés második szakaszában ugyanis azt szeretném nagyon gondosan megvizsgálni, hogy egy jelentős személyiség miképpen marad meg a nemzet tudatában. Nem a szakavatott értékelésekre, nem is a közgazdaságtan vagy agrárszociológia területén továbbdolgozók munkásságára gondolok most, hanem hogy mi akadt fönt a laikusok emlékezésének hálóján. Jelesül és a példa kedvéért túlozva: a népnek arra a „csácso- gására” vagyok kíváncsi, melyiket Anonymus meglehetősen alábecsült.

*

A laikus emlékek, mesék, mondák és vélemények önmagukban persze nem mérvadók egy végleges vagy teljes kép kialakításában, ebben Béla király jeles emlékű nótáriusának igaza van, mert egyrészt — különösen ma, a tömegkommunikáció korszakában — nem csupán ezek formálják a nemzet történelmi tudatát, másrészt pedig találhatóak bennük pontatlanságok, tévedések, ferdülések és ferdítések. — De hogy miért éppen így, és miért ezek kerülnek be a nép emléktartományába — ezt megvizsgálni nagyon izgalmas feladatnak tartom.

És Erdei Ferenc élete erre is kiváló precedens, hiszen pályája nem nélkülözi a fordulatokkal, emberi válságokkal töményített drámai feszességet; a „csacsogó nép” pedig éppen erre szokott fogékony lenni. Példának most csak azt hadd hozzam, hogy élete utolsó éveiben mennyire szorgalmazta a korábban felszámolásra ítélt makói református öregtemető rendbehozatalát, s ott egy halottasház építését. Ez utóbbit több ízben a helyszínen sürgette — és ő volt az első, akit ott felravataloztak!

Nincs makói adatközlő, ki ezt külön meg ne említené— sőt többen ma már azt is tudni vélik, hogy maga megmondta ezt.

Ha a középkorban volnánk, azt mondhatnánk erre: legenda születik. (Mert születnek ma is országszerte, bőséggel, csak nem szokás odafigyelni.) — Nekem, a témaválasztásból kifolyólag feladatom az Erdei-témakörben születő legendákat székében és mélységében megkutatni, feltárni, de óvakodnom kell attól, hogy a szociográfiai szintű ábrázoláson túl kikerekítsem, rendszerezzem, értelmezzem, hiszen azzal a huszonegynéhány éve meghaladott példakép-mitizáláshoz jutnék vissza ... Az a kötelességem, hogy a fellelhető dokumentumokból, emlékekből, autentikus és laikus véleményekből az embert hámozzam ki.

És ez egy jottányival sem fogja kisebbíteni Erdei Ferencet.

*

Ám van még egy követelmény. Teljesen kizárni képtelen vagyok, de már az anyag- gyűjtésnél rövid gyeplőre kell fognom személyes, érzelmi indítékaimat (miket ebben az „előtöprengésben” bőven taglaltam, talán éppen azért, hogy „leszámoljak” velük). Ebből a módszerből különben eddigi adatközlőimtől is leckét vehettem, nevezetesen azoktól, kiket először a temetés napján láttam, a hivatalos pompától oldalt, s kik közül később többet örömmel fedeztem föl, a magnetofon mellett.

Először a temetésről beszéltek, mint leghatásosabb, és időben legközelebb eső mozzanatról, majd elmondták véleményüket a valahai ismerősről, azután tértek rá személyes kapcsolataikra, emlékeikre, míg rendszerint végül közölték a makói közvélemény értékelését. S ekkor már kerülni igyekeztek minden érzelmet, regényességet vagy legendába kívánkozó mozzanatot — így adván többnyire kitűnő elemzést nem csupán Erdei Ferencről, hanem önmagukról is.

74