Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - MŰHELY - Kunszabó Ferenc: Portréírás előtt
KUNSZABÓ FERENC PORTRÉÍRÁS ELŐTT Tavasz közepe volt éppen, de a nap nyári hévvel forralta a kőfejfák között meg- rekkent levegőt... Ez illett hozzá — nevezetesen, hogy előbb-utóbb igencsak mindenki meglazította magán öltözékét: irtózott a feszes ünnepélyességtől, a formaságoktól, s ha csak tehette, megrövidítette, megbontotta a „karóba húzott perceket”. Értett is hozzá életében. Ha ő szólt, hangja nem kongott a fennkölt ürességtől, s öltözött légyen bármilyen kivételes alkalomra, kabátján, nyakkendőjén, ingén vagy haján mindig akadt valami apró szabálytalanság, amit mástól talán zokonvettünk volna, de nála természetes volt: felfeszítette a merevséget, emberközelbe hozta az eseményt — és éppen ezáltal fokozta, mélyítette a hatást. .. A koporsóvivők vállukra emelték, elindultak. A nép a kordonok mellé zúdult, de a hátúira szorultak közül sokan nem sodródtak körbe a temető főútvonala mentén, hanem átvágtak a sírok között. Utánuk mentem, s akkor vettem észre, hogy a temető közepe kiemelkedik: a legmagasabb pontra jutva kelet felől jótékony hűvösségű szél csapott az arcomba. Megálltam. A sírkert Aradi utcai frontjánál ott volt a frissen kiásott gödör. A zsiros- fekete göröngyök tpmpán csillogtak, s néha vakítóan villant egy-egy ásó fényesre csiszolódott lapja. A gyermekkori helytelenkedések színhelye — mondta a tévéfilmben... tudta mondani, eszébe jutott ez a mozzanat, mikor a kameralázt még az ősök sírjának közelsége is toldotta... nekem nem villant volna a fejembe, ha hirtelen szemembe nem ötlik, hogy göcsörtös törzsű fák és friss lombú bokrok között emberek állnak mozdulatlanul. Néhányuk középkorú, de a legtöbb öreg, vele egyidős vagy tőle idősebb, csaknem kivétel nélkül egyszerű feketében, némelyik kopottban. Látnivaló volt, ők nem mentek át a túloldalra, a ravatalozó elé, a halotti beszédeket sem hallották a megafonok amarra fordított szájából; s ki lehetett számítani, hogy ilyen távolságból az aranybetűket nem tudják majd elolvasni, sőt a gödör körül rendeződő embertömegtől még a koporsót sem fogják látni — ők csak álltak itt, szégyelltek könnyeiket, -s nyilván arra a tömzsi, csillogószemű, feketeüstökű gyerekre vártak, akivel valaha olyan jókat játszhattak itt a temetőben, kint az öreg oskola udvarán, vagy a régi, református Makó főutcáján, az A.radi úton, a „népek országútján”; várták a hajdani, tréfára-pajkosságra kapható társat, aki immár utoljára jött el szülővárosába. Ahogy megígérte. Mert azt mondta, ide fog temetkezni — ezt tudta minden makói, számon is tartotta . . . Álltam ott, lecövekelt a látvány, és akkor határoztam el, hogy írni fogok róla. * Ha megmagyarázom személyes, érzelmi indítékaimat, sok feltett, feltehető kérdésre is válaszolok. Ezért írom ide azt is, hogy életemben eddig két temetésen voltam jelen. Az édesapámén 1948. december negyedikén, és az Erdei Ferencén 1971. május tizenötödikén. Azért csak ezen a kettőn, mert irtózat lep el, valahányszor olyan ismerősöket kellene örök mozdulatlanságba meredve látnom, akik röviddel azelőtt még mozogtak, beszéltek, mosolyogtak a szemem előtt. De jelen voltam ezen a két temetésen mégis, mert pontosan ezekre lehetetlen volt nem elmennem. 70
