Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Fóti Péter - Tamás Ervin: Petőfiszállási kérdőjelek

Csakhogy ma Pal lag i János, Petőfiszállás korábbi vb-titkára panaszkodik: ahhoz, hogy itt az emberek megéljenek, rengeteget kell dolgozniuk. Egy dunántúli nem tudna mit kezdeni ezzel a földdel. Letelepítették a szőlőt, megkötötték a homokot, de csak ,,elméletben". Adtak támogatást, értelmetlenül. Aki hajdanában idetelepedett, mind szegény volt. Ki jött volna erre a pocsék homokra? A szegénység hozta magával a maradiságot.

Tizenhárom kilométerre Kiskunfélegyházától az E — 5-ös műútról vezet a köves Petőfiszállásra, de ez az út csak 1400 méter. Nekivág az ember a homoknak, táblák követik egymást, aztán kiszikkadt legelők, melyeket keretbe zár egy-egy nyárfasor. Elszórtan rozzant vályogházak. Messziről nézve nem lehet megállapítani, melyikben laknak emberek, melyik istálló, melyik juhhodály. Zsuptetősek, alacsonyak, fehérfalúak. Az itt élők részekre osztották a települést. Belső homokosztálynak nevezték a vasút és a Péteri-tó közötti területet, ahol a feneketlen homok mindent beborít, külső homokosztálynak a csókályosi út és a Szedlák-ház közötti kopár legelőt és forró homokaljának a legjobb földet, ahol a homok fehér és áteresztő, s a felső rétegét megművelhetik. Mindenhová földút vezet, a barázdákban a legkisebb esőnél is megül a sár, 177 kilométert kanyarog a 12 ezer holdnyi, 25 kilométer hosszú településen. Míg a Szentkúthoz vezető 9 kilométer szilárd burkolatú. A 830 tanya, ahol az emberek zöme él, szétszórt, fák mögé bújó ház — legtöbbje földes, egy szoba-konyhás. Esténként villany 15-ben gyullad ki, a többiben petróleumlámpa világít. A tanyaközpontosítás idején, mikor mindenki azt akarta, hogy létrejöjjenek az „anyavárosok” tartozéktelepülései, a petőfiszállási 12 ezer hold különvált Félegyházától. 1952 óta önálló tanácsú község, nevét onnan kapta, hogy Petőfi Sándor apja valamikor itt legeltette állatait. A tanyaközpontot kereken 11 évig tervezgették, alakították, de a község magjában csak tavaly kezdődött meg a házhelyelosztás és az előközművesítés. A harmadik ötéves tervben 25 lakás épült fel. Farkas Béla iskolaigazgató úgy emlékezik, hogy a település szétszórtsága 1947 óta semmit sem változott. Az orvos azt mondja, hogy május elején fúrtak 3 közkútat, és ma sincs ivóvíz „Még amit elgondolnak, az is kínosan megy. Mondják. Halljuk.”

Csizmazia József 1908-ban született a Győr-Sopron megyei Gyömöre községben. Egy éves korában szülei Tatabányára költöztek, eladták a zsellérházrészt, mert a rokonok hívták az apját, jöjjön, a bányában többet kereshet. 140 kilométert utaztak s mikor meglátták a fehér homoktéglából épült barakklakásokat, elszörnyedtek. Egy szobában hatan laktak, a konyhát és a kamrát közösen használták. Csizmazia József édesapja a mésztelepen kihordó lett, aztán égető, 150 — 200 pengőt keresett, éjjelnappal rakta a köveket és égetett. A bányába csak a háborúban ment le, mikor a vájárokat és a csilléseket a frontra vitték.

Akkoriban Endre Zsigmond volt az úr Ferencszálláson. Méltóságos úr. Fia, Vitéz Endre László későbbi belügyminiszter, akit Bárdossyékkal végeztek ki. Farkas Béla iskolaigazgató sokat hallott a községbeliektől Endre Zsigmondról: a méltóságos úr jól fizetett, ha jól dolgoztunk. Amikor mérges volt, nem lehetett elékerülni. Mindenkit megpofozott. Szabó Sándornak, a kiskunfélegyházi levéltár igazgatójának személyes élményei is vannak: Endre Zsigmondnál hosszabb ideig egy kocsis sem bírta, talán csak Seress Feri bácsi, aki azt mormogta mindig maga elé „csak egyszer üssön meg a méltóságos úr, a másodikat én adom”. Endre Zsigmond nem győzte visszatoloncoltatni a cselédeit. A levéltár igazgatója a felszabadulás előtt adóügyis volt volt, s mikor az Endre-majorba bement, az egyik becsüs izgatottan tanácsolta: „Szabó úr, három lépésre álljon meg a méltóságos úr előtt, katonás legyen, s ha borral kínálják, egyetlen hajtásra igya ki...” Erre azonban nem kerülhetett sor: Endre Zsigmond az egész kompániát egyszerűen kirúgta. Tehette. A csendőrség védelme alatt élt. Lázongás ezen a vidéken nem volt. Kiskufélegyházán 1905-ben a cementkőüzem dolgozói szervezkedtek, be is szüntették a munkát — Szentes környékéről irányították őket —, de a csendrőség hamar letörte a sztrájkot.

1918 őszén a félegyházi állomáson veszteglő vasúti kocsikat fosztogatni kezdték a katonák. A tisztek rendfenntartó erőket szerveztek, s az állomáson sokszor harcban haltak meg a frontról hazajöttek. Sok volt az éjszakai betörés, aki ellenszegült, nem kímélték. A piacon maximálták az árakat, de ezeket nem tartotta be senki. Az ellenőrzések rendszerint tusakodással végződtek. Mikor a kofákat egyszer kérdőre vonták a csendőrök, mert magas áron adták a tojást, az asszonyok nekik mentek, majd kifosztották a rőfösboltot, a szabadságon levő katonák fegyverrel segítettek nekik. Értesíteni kellett a helyi zászlóaljat, egy szakasz katona vonult be a városháza udvarára, de saját katonáikra nem akartak lőni. Szabad elvonulást biztosítottak. 1919-ben, a Tanácsköztársaság ideje alatt a direktórium elnöke Budapestre jött, Iványi Sándornak hívták, kőműves volt. Két társa, két félegyházi munkás: Sájberg Károly asztalos és Héderi Antal öntő. Sokan nem ismerték az új eszméket. A napszámosok, a földművesek be35