Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)
Nagy kár, hogy azoknak a csenevész, ifjú lábacskáknak máris ekkora terhet kell hordozniuk. Támasztaniuk. Alácövekelniük. Az imént hevesen közbeszóló fiatal munkás megvetően sercintett egyet, s visszafordult a Wartburghoz. — Idióta— mondta félhangon. — Pojáca — tette még hozzá, s tüntetőén nyitotta- csukta a kocsi ajtaját, nagy csattanások kíséretében. A Tanfőnök arcán rángatózni kezdett egy izom, orra, s álla között a baloldali árok enyhén beremegett. — Hát egen — mondta változatlanul magabiztosan. — Egen, egen. Ez már így van. Annál hamarabb zsibbad el — pardon — hangyásodik meg egy lábacska, minél nagyobb terhet cipel szegény. No de sebaj, majd segítünk azoknak a hangyáknak más vizekre evezni, édes-egy fiam. Mivel a testedzés szép hazánkban jogos kívánalom, s mi több, hellyel-közzel sarkalatos szempont, kezdjünk mindjárt hozzá. Hamarost. E helyt. — Kivárt. — Fel! — lökte oda Törpének a vezényszót. A kölyök feltápászkodott, s rémülten kezdett rugózni mindjárt, hol egyik, hol másik lábán ugrándozva. A Tanfőnök elrévedezve nézte egy ideig, majd mókásan fintorgott. — Ez nem ám az igazi, kisgömbös. De nem ám. Nézzünk csak egy szép gyakorlatot itten. Törpe meghökkent, riadt pillantása körbeverdeste az őt figyelő arcokat, azután az olajtócsás betonpadlóra nézett. — Itt? — kérdezte tétován. — Ihol. Ihol biza — mondta a Tanfőnök rendíthetetlen derűvel. Azután lopva körülnézett s meggondolta magát. — Vagy tudod mit? Mégse e helyt. De a témára visszatérünk. Majd. Idővel. A munkások most már félreérthetetlen undorral figyelték a jelenetet. De csak a Wartburgot bütykölő rikoltott megint: — Bámuljátok, bámuljátok! Addig csinálja, míg közönsége van. A levitézlett . .. A Mester közbeszólt. — Munkára, emberek! A fiatal szaki elnevette magát. — Azt hiszed, begyulladok? Mert ő a diri régi haverja? Én? Úgy megyek innen, mint a rakéta, ha sokáig ugrál. Nézni se bírom a pofáját, na. Nézni se. A Mester csak éppen szerszámot kezdett szerszámmal püfölni, hogy az emberi hangok valamivel irgalmasabb lármába fúljanak, s a többiek is dolgozni kezdtek újra. A Fiú reszketett, de féltérden maradt, nem állt oda bámészkodni Sisák, meg Sutyi mellé. Sisák arcán kegyetlen düh sápadozott, Sutyi laposan vigyorgott, megzavarodva. A Tanfőnök most megemelte a hangját. — Tanulók! Oktatásra! — harsogta, s már indult is a kamrája felé. A Fiú most hallotta őt harsogni először: istentelenül nagy volt a műhelyben a lárma: dobhártyarepesztő. A Mester megfogta a könyökét. — Eridj — mondta savanyú ábrázattal. — És meg ne próbálj ellenkezni vele, bármiről beszél. Ha végighallgatják, semmi baj. Maghallgatod, s meszet rá. A Fiú bólintott, letörölgette kezéről az olajat, s ment a többiek után. A Tanfőnök már íróasztala előtt állt, kezeit hátul összefonta, szokása szerint sarkáról ujjhegyeire billegett. Végignézett a katonásan felsorakozott tanulókon, az egy vonalba dermedt négyesen, s elmosolyodott. — Szépek vagyunk így együtt, kispajtások. Igen-igen szépek. 18
