Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)
mutatott egyebet a bójatestnek, egyedül olajfoltos overállja hátulját — felnyitott egy motorházat, s szívvel lélekkel- megmerült benne. Sisák láthatóan szorongott, szeme sarkából hol a Tanfőnököt figyelte, hol a Fiút. Az előbbit rettegve, őt meg inkább mintegy lesben — jegeces-kék szemében kések élei. A látszat ellenére sem békült meg vele igazán. Már puszta jelenléte is fölingerelte, s a Tanfőnök kivételes kegyei láttán — noha ezek többnyire egy-egy jóakaraté hüm- mögésben nyilvánultak meg — undorral fordult el. A Fiú már akkortájt — a második hónapban — állandó hideglelést hurcolt két lapockája között. Álnokul, szégyenkező mosollyal mutogatta a Tanfőnöknek mindig csak elrontott munkadarabjait. Remélte, hogy előbb-utóbb legorombítja őt is — hiszen ez elkerülhetetlennek látszott. Legorombítja úgy istenigazából, apját-anyját a maga csöndes és akkurátus módján keresztezve fűvel, fával, bár finoman, átvitt értelemben, megtámadhatatlanul, ahogyan általában szokta. . . hogy végre a többiekkel egy vonalba sorakozhasson ő is — csak ne lógjon már ki a sorból, csak azt ne. De a Tanfőnök következetesen legyőzte önmagát, minden kihívásra csak fejét csóválta, s szó nélkül caplatott tova. A Mester pedig éppen azon a dögvész-sötét szeptemberi napon fogadta őt védelmébe először. Lehalkította a hangját: — Miért csinálod ezt? — Mit? — pirult el a Fiú. Minden alkalommal szíven ütötte a Mester és Apa közötti hasonlóság — ha ugyan valódi hasonlatosságról beszélni lehetett. Nem az arcvonások, nem is a mozdulatok — valami más, a tartás, a szelídség, a kihegyezett, jószándékú figyelem . . . S hogy választ nem kapott, nézte kitartóan, megértőén. O végül kínlódva mondta: — A többiek miatt. A Mester fölegyenesedett. Mindenki odafigyelt, ha lopva is: hiába, a Mester a legjobb szakember a műhelyben. — Gyakorlatvezető elvtárs! — harsogta túl az üzem lármáját. A Tanfőnök gyanakodva fordult meg, várakozott. A Mester odacsörtetett, s míg beszélt, a Tanfőnök csak a vállát vonogatta. Azután kelletlenül bólintott. A Mester visszajött. — Na fiú, mától az én kezem alatt tanulod a szakmát. Hozzájárult a főnököd. De azért ne bízd el magad . . . beoszt még ide, oda . .. legtöbbet mégis velem leszel. És nem kerül ki a kezedből még egy elrontott munkadarab, nyugodj meg. Rajtad lesz a szemem, barátocskám. Sisák hunyorgott, szeme szűk résén át figyelte őket. A Fiú nehezen lélegzett, a testét befutó jóleső melegtől is félt. — Hálásnak kéne lennem — nézett a Mesterre —, de valahogyan .. . nem tudom. Nem tudom. A Mester közelebb hajolt. — Bántanak? — kérdezte. Várt. — Sisák? — Nem! — tiltakozott ijedten a Fiú. — Nem bántanak. Utálnak — tette hozzá keserűen. — Azt hiszem, utálnak. — Bizonyos vagy benne? Vagy csak . . . — Úgy érzem. A Mester elmosolyodott. — Tudod mit? Ne érzelegjünk... inkább dolgozzunk. A munkájáért mindenkit megbecsülnek, Ambrus. Téged is. Ha a gyakorlatvezető majd a szorgalmadért szível már, és nem egyébért, beszélgethetünk másról is. A Fiú földerült, s át sem igen pillantott többé a túloldalra, ahol Sisák a vállalati 16
