Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

— Haragszol? — kérdezi szorongva.

— Ugyan — von vállat a lány. — Gyerekség. A . . . barátaid?

A Fiú nagyot nyel.

— Ők is tanulók — mondja kényszeredetten.

A lány figyelmesen nézi. A Fiú a kormány védőgumiját pöcköli, arca ég.

— Értem — mondja Eszter jókedvet erőltetve. — Szép kis színtársulat.

A Fiú hálás is, szégyenkezik is.

— Az — mondja mohón. — Csakhát . . .

— Az osztálytársait nem válogathatja meg az ember — mosolyog Eszter. — Ha szerencséje van, egyet-egyet kiszemelhet magának, aztán, hogy lesz-e belőle barátság, más kérdés. Nekem ezzel se volt szerencsém, igaz?

— Nem — mondja a Fiú hevesen. — Nem igaz!

A lány oldalvást pillant rá, s fejét csóválja.

— Ej, ej. Néhány apróságról mintha megfeledkeztél volna. Hiába, az idő. A megszépítő messzeség.

— Igazad van — mondja letérten a Fiú. — Hülyén viselkedtem.

— Nem volt szerencsénk egymással, Péter — bólogat komolykodva a lány, de a szeme ragyog. — Bizony, nem volt szerencsénk.

— Az én hibám.

Eszter megáll.

— Nem egészen. Nemcsak atied. Mindegy most már ... különben is mindegy. Haverok lehetünk, ha te is akarod . . . haverok azért lehetünk még.

— Kösz — enged ki a Fiú egyszerre tonnányi levegőt a mellkasából. — Állati rendes vagy. Mindig őrült rendes voltál. Csakhogy én . . . amint látod ... — s bátortalanul hallgat el.

A lány fölszegi a fejét, mintha a kék magasságot szimatolná révetegen.

— Viszont én, amint látod ... — mondja, mint a visszhang, s elneveti magát. — Tudod, milyen hülye vagy? Van fogalmad róla?

A Fiú boldog.

— Egy kevés. Egy kevés fogalmam van.

— Aha. Szóval egy kevés. Ami azt illeti, már ez is haladás. Ha elgondolom . . .

— Felejtsd el, nagyon kérlek.

Eszter mórikálja magát, egyik lábával a járdaszegélyre lép, megcsavarja a csípőjét, sántikál.

— Ha egyéb óhaja nincs, jó uram, én igazán készséggel felejtek el mindent.

A Fiúban szétárad az öröm, egész valóját betölti, mint a föld üregeit a búvópatakok. A lány sántika léptei elbűvölik — a gyerekesen természetes mozdulatokat valami sajátos belső tisztaság, ártatlanság engedélyezheti csak, ezt jól tudja. Eszter gyanútlan, alig ismerhet szorongást. A buktatók, a kilátástalanság rémei falhoz még nem lapíthatták

— nem, Eszter tiszta és áttetsző.

Hirtelen megáll a lány.

— Ne hidd, hogy véletlenül karikáztam erre — mondja.

A Fiú tenyere szorosabban markolja a kormányt.

— Nem véletlenül? — hebegi.

— Nem, nem — bizonygatja a lány határozottan. — Látni akartalak, beszélni veled

— nem is tudom. Látni, hogy mivé lettél, hogyan élsz, mit csinálsz.

A Fiú öröme lelohad.

— Most már láttad — mondja dacosan. — Ugye? — teszi hozzá, s a kérdés kihívó, ellenséges.

A lány mosolyog, nem bántódik meg.

11