Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)

hónaljában nyirkos árnyak. Sötéten izzadó foltok — a Fiú minduntalan elkapja róluk tekintetét. Izzadt hónaljak.

A mú'helybéli első napokra emlékeztetik, az akkori haverkodó hangulatra. Sisák rejtélyes utakon beszerzett kincseire: a borzongató, egyszerre jóleső izgalmat, s ugyanakkor viszolygást keltő felvételekre, amelyek alig hasonlítanak a képzőművészeti szakkönyvekből ismert aktokra — s amelyek iránt a Fiú soha nem tudott sem kellő lelkesedést, sem elvárható érdeklődést tanúsítani.

Talán itt kezdődött. Talán ezért, talán akkor.

A másik kettő nyihogott vagy nyerített a gyönyörűségtől, Sutyi laposakat pillogott, s nagyokat nyelt, de Törpe, ó, a Törpe körültáncolta-gurulta Sisákot. Sárgadinnyeképe csak széliében növekedett, mintha fentről lapítaná az ámulat — a kis taknyos, éppen hogy betöltötte a tizennégyet. Partnernek alig számított — amint Sutyi sem. Egyedül ő volt a fontos, az egykorú, az ő tizenhatéves ingerenciái, hogy Sisák összevethesse a magáéval, csakúgy tizenhatéves, mesterségesen szított ingerenciáival — s valahogyan rosszul sikeredett az egész. A Fiú arcizmai fegyelmezetlenül rándultak meg — nem tehetett róla—, leginkább undorodott.

Holott már csak udvariasságból is lelkesedhetett volna. Tapintatból, ravaszságból, okos önvédelemből — de mégcsak gyanakodni sem jutott eszébe, ijedt volt és ingerlékeny.

Sisák a legyezővé nyitott képsort, mezítelen testek s párokba rendezett fonatuk gyűjteményét pontosan az orra elé tartotta.

— Nem tetszik? — kérdezte rekedten.

S ő tanácstalanul, vállvonogatva felelt:

— Nem nagyon.

— Érdekes —tagolta Sisák vontatottan, elvékonyodott hangon. — Érdekes. Mondhatni : sajátságos.

Törpe felvisított gyönyörűségében. Sutyi lapított, figyelt.

A Fiú meghökkent — a hangszín is, a hanghordozás is ellenséges indulatokról árulkodott, s életkorához éppen nem illő, mocskosán kifinomult modorban nyilvánult meg: fenyegetőnek hatott. A Fiú akkor még alig találkozott a Tanfőnökkel, mindössze egyszer,a bemutatkozáskor — ő az újoncok között is a legújabb volt a műhelyben—, aligha ismerhetett rá a rettegett, s most itt ügyesen utánzott beszédstílusra. A feszültséget azonban érezte, s kelletlenül bár, elnevette magát.

— Sajátságos? Egy frászt sajátságos, pajtikám. Biológiai fejletlenség és kész. Vezesd vissza bátran odáig. Engem nem bántasz meg vele.

Sisák fensőbbségesen állt terpeszbe, s a fizikai munkától erős izmai segedelmével előre-hátra himbálta jól fejlett törzsét. Szemét összehúzta egy kicsit.

— Ejnye, ejnye, Ambruskám. Kinek vagyok én a pajtikája?

A Fiú megdühödött.

— Most mért kötözködsz? Megmondanád?

Sisák összecsukta a fényképlegyezőt, a csomag élével rávert Törpe alázatosan elébe nyújtott tenyerére, s belső zsebébe süllyesztette az egész paksamétát.

— Halljuk — mondta higgadtan. — Halljuk esmét. Te szerinted kinek volnék én a pajtikája? — s közelebb lépett.

A Fiú akkor még nem félt — csak éppen szánalmasan ízléstelennek ítélte a jelenetet, valószerűtlennek, akár ha kívülről, s utálkozva szemlélné —, egyre hátrább húzódott. Sisák első fricskája mégis elérte orra hegyét. Azután, amint hátrált, lépésről lépésre, Sisák összeszorított, s hirtelen szétpattanó két ujjhegye közül az egyik, a megerősödött-hasad ozott körömmel — mindig pontosan telibe talált.

4