Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Cserje Zsuzsa: Megújhodó színjátszás Kecskeméten
az emberi értékek pusztulását siratva. A jóhiszeműség drámája is ez, a fellángolásé, a szerelemé,acsa- lódásé és elárultatásé. Az általános erkölcsi tételek érvényüket vesztik és semmivé foszlanak ebben a világban. Miért is ne szólna a ma emberéhez, amikor a háborúk történetének hosszú láncolata napjainkig sem szakadt meg, s a műben bemutatott emberi tulajdonságokat tapasztalataink is igazolják. Kleist: Heilbronni Katica avagy a tűzpróba című műve különös alkotás. A romantika tragikus sorsú drámaírójának egész életét sikertelenség kísérte, de napjainkban világszerte újból felfedezik. Lovagdrámájában a romantika minden jellegzetessége megnyilvánul. Szélsőséges érzelmek, meseszerűség, álom és valóság keveredése, misztikus borongások, szenvedélyes nosztalgiák és kísérteties irracionalitás uralják. Kleist semmilyen művészi hagyománynak és törvényszerűségnek nem hódolt be, műve minden arányt és mértéket elvet. Szerb Antal ezt írja róla: „Ez a beteg lélek beteg remekműveket írt, borzalmasan nagyszerű alkotásokat. Amint ő maga az őrültség határán mozgott, alakjai is mind a szenvedély megszállottái, magukkal tehetetlen hipnotizált, holdkóros figurák, akik az élet „éjszakai oldaláról” kerültek a színpadra. Nem lehet nyugodtan átengedni magunkat e drámák élvezetének. Minduntalan fejbevág valami váratlan disszonancia vagy ízléstelenség.” A nyelvi gazdagság,a lírai részletek szépsége, a szenvedélyek ereje remekművé tenné ezt az alkotást, ha az érzések zűrzavara nem lenne olyannyira megszervezetlen. A szertelen irracionalitás igen gyakran gátja a közérthetőségnek, és ne felejtsük el, hogy a közönség „nem készült Kleistből”, mielőtt beül a színházba, s ezt ne is várják el tőle. Inkábba stúdiószínház hivatott arra, hogy olyan jellegű alkotásokat mutasson be— vállalva a kísérleti színház szerepét —, melyek egy bizonyos különlegességek iránt érdeklődő szellemi rétegnek szólnak. Annak feladata, hivatása, hogy a bonyolultabb művészi ábrázolással íródott drámáknak helyet adjon, mely magasabb szinten szembesíti a nézőt kora problémáival, választásának lehetőségeivel. Ezért a szerb Hristic drámája, a Savonarola ideális körülmények között került színre az újonnan megalakult Kelemen László stúdiószínház színpadán. A filozofikus parabola-dráma arról szól, hogy bukása után árulják el barátai az istenített Savonarolát, hogyan reagálnak, amikor máglyára kell lépnie. Megcsala- tás és elárultatás, a hatalom mechanizmusának örök körforgása, — ezek a morális kérdések izgatják az írót, és különösen az, hogyan alkalmazhatók az általa biztosnak hitt tételek a különböző korok történelmi, társadalmi helyzeteire. Shakespeare, Kleist, Hristic, Kertész Ákos. Eklektikusnak tűnhet a névsor; de felfedezhetünk egy magot, mely körül e szerzők drámáinak problematikája összesűrűsödik. És ez a hit kérdése. Vagy éppen a hitetlenségé. Lehet-e hinni valamiben ma és mindenkoron az embernek! Erre keresik a választ e nagyon különböző drámák. A Névnap Gombár Magdolnája hisz egy boldogabb élet lehetőségében, de a körülötte levő világ kisszerűsége lerombolja, csírájában fojtja meg ezt a hitet. Troilus egy csalással, árulással, becsvággyal teli háborús világban is hisz a szerelemben, a hűségben, míg rá nem ébred ábrándjainak, hitének reménytelenségére. A Savonarolában minden hit a visszájára fordul. Ezzel szemben a Heilbronni Katica éppen azt bizonyítja, hogy a fanatikus hit megtermi az élet gyümölcsét. Az előadások kapcsán meg kell állapítanom az új játékstílus megteremtésén való fáradozás tényét. Ez a Névnap előadására vonatkoztatható a legkevésbé. A darab hagyományos, szinte naturalisztikus dramaturgiája nem is ad módot erre. Az előadás hibájául főként azt róhatnám fel, hogy a második részben a hangsúly az ábrázolt világ kritikai távoltartásától túlságosan a komédiára hangszereltetett, ami a jobbítani akaró dühös indulat helyett a bohózati elemek túltengéséhez vezetett. A további három bemutatónak már erőteljesen felismerhető közös stílusjegyei vannak. S úgy tűnik, hogy ez határozza meg a színház leendő szellemi arculatát. Ez a közös vonás, mely a Troilust, a Savonarolát és a Heilbronni Katicát összeköti, az a fontos tényező, ahogyan a rendezők a színjáték és a közönség kapcsolatát elképzelik. Ruszt József és Szőke István egyaránt harcolnak a színház megmerevedett formái és ama felfogás ellen, mely a színpadot különzárt és idegen világnak képzeli, melynek a néző legfeljebb távoli szemlélője lehet. Céljuk, hogy ezeket a válaszfalakat ledöntsék, a közönséget a játék részesévé tegyék. Mindhárom előadásban megnyilvánul ez. Mindenütt nyitott színpad fogadja a nézőt, a játékterek és az alakítható díszletkonstrukciók tág teret engednek a szabad asszociációknak, és a darabok korára és időtlenségére egyaránt utalnak. A színészek a játék elején saját személyiségükben lépnek színpadra, s csak kis idő múlva veszik fel színpadi szerepüket. A legjobb értelemben vett brechti hagyomány folytatása ez, mely izzadságszagú átélés helyett a dolgok és történések bemutatását, s ezáltal az elgondolkodás lehetőségét tűzi ki célul. A fiatal és tehetséges Szőke István újdonságkeresésével, mindent egyszerre akaró lobogásával a korszerű színházi formák egész kavalkádját vonultatja fel a Heilbronni Katicában. (Cirkuszszínház és kegyetlen színház; realizmus és költészet; elidegenedés és féktelen érzelmesség.) Nagyszerű fantáziával teremt szélsőséges és irracionális színpadi világot az amúgyis elég kusza és egzaltált műből, de ezt a színorgiát és hatásözönt nem szűrte még át az értelem rostáján; érzékeit nem tartja még kordában a tiszta gondolat. S így az előadás (mint maga a darab is) az érthetőség és élvezhetőség rovására megy. A Savonarolában viszont megtalálta a megfelelő kifejezési formákat; mozgásokat és hangeffektusokat, s ezek segítségével a tételdráma mozgalmassá és átélhetővé súlyosodik. Ruszt József a Troilusban felhasználta eddigi Shakespeare-rendezéseinek és amatőrszínpadi játékstílus-gyakorlatainak tapasztalatait, és szerencsésen ötvözte azokat egységes előadásmóddá. Az egészséges és szükséges teatralitás 95
