Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 3. szám - MŰHELY - Ördögh Szilveszter: Perújítás önismeretünk ügyében

ját vélik kiolvasni a könyvből, bár hozzáteszem: a könyv sokkal több annál, hogy nemcsak analógiája, múltból táplálkozó parabolája legyen a Rajk-pernek. Az, hogy asszociálja Rajkot — s így a fölszabadulás utáni évek politikai-társadalmi képét —, csak erény. Újabb lehetősége az önismeretnek.)

Fölmerülhet az igényes olvasóban (az igényes, néha sznob!), hogy Mocsár nem veszi komolyan tárgyát, s túl sok pletykát, oda nem tartozó adalékot emleget föl. így a „Nagy Nevek” családi-rokoni viszonyait, Kossuth és Széchenyi köztéri szobrait, hogy Jókai és Laborfalvy Róza szerették a libamájat, hogy Vetter, az epeömléses fővezér milyen szerencsétlenül gyámoltalan tud lenni. Mindennek pedig funkciója van. Odatartozik a legapróbb — akár dehonesztáló is — részletig. Hiszen pert újít Mocsár, a „gyémánt” perét.

Természetesen a szatirikus író is jelen van a szociográfusban. Nemcsak a múlt Vizsgáltaik és ítéltetik meg tényei által, de a jelen is. Akár a hangsúllyal, akár a fintorral, a szarkasztikus türelmetlenséggel. „Csak hát furcsa dolog ám a demokrácia. Más dolog beszélni róla, és más dolog — élni. Átélni. Egészen bizonyos, hogy ön is meg tudna nevezni olyan népvezéreket, akik csudamódon tudják, mi a nép, a forradalom meg a demokrácia, de ha megkérdezik, nem tudják megmondani, mennyiért lehet kapni a boltban egy kiló sós szalonnát...” — céloz másutt a fonákságokra. S ez az ízig-vérig érdeklődő, vizsgálódó szem a föltárt „logikátlanságban” sokszor már csak a tragiko- mikum kínvigyorú humorát tudja villantani: „Maga a miniszter, Mészáros Lázár ebben a pillanatban, január másodikán délelőtt, a Hernád völgyében, Encs és Garadna között baktat fakó lován, Kassa felé vezetvén szedett-vedett seregét, hogy Kassa kapui előtt a félszemű Schlik osztrák tábornoktól elszenvedje a szabadságharc legcsúfosabb vereségét.” És idézhetnék még sokat, bizonyítván, hogy Mocsár nem tagadta — nem tagadhatta —meg önmagát. A Gyémántperben föllelhetjük a kritikus szépírót (Pirostövű nád, Fekete csónak), a szociográfust (Nálunk vidéken, Égő arany), és az egyre szarkasz- tikusabb szatirikust (Kerekegy millió, Ki vágta fejbe Hudák elvtársat?). Könyve mindenképpen jelentős alkotása a nemzeti önismeretnek. Elképzelhető, hogy más nemzet fia — hacsak nem közép-európai, s így ősei által érdekelt a mi szabadságharcunkban — nem érti, nem értheti a lényegét, mondanivalóját. De a mű nem is neki készült, hanem magunknak, akik — ha akarjuk, ha nem. érdekeltek voltunk s vagyunk az ügyben. A mű azért íródott, hogy világosan lássunk, tisztán — ne délibábosan, ne ködös illúziókkal. Mocsár kérdéseket állít elénk, hadd tépelődjünk, hadd döntsünk a kételyek felöl egyedül. Tehát aktív töprengésre, gondolkodásra késztet — nem regénnyel ringat el vagy drámával kényszerít véleménye elfogadására. Ez nem azt jelenti, hogy bölcsen vagy ál bölcsen, Pilátusként kezet mosva, a tényeket előterjesztve félreáll Mocsár- Hiszen állásfoglalása — már témaválasztása és annak kutató, kereső, ellentmondások, kai küszködő feldolgozása is az! — világosan, egyértelműen kiérezhető.

Afinnyásabb literátorfeszes regényben, kiélezett drámában is el tudta volna képzelni az „ügy” irodalmi megvalósulását. A kérdés azonban elsikkad: valóban megoldható lett volna?!

A Gyémántpert olyannak kell elfogadni, amilyen. Ne azt kérjük számon, ami szándékkal nincs benne, hanem annak örüljünk, ami szándékkal benne van, s ami — épp emiatt — maradandó történelemszociográfiává avatja, értékké ebben a sajátos nemzeti, irodalmi műfajban.