Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 3. szám - MŰHELY - Bognár András: A kifejezési formák keletkezése
szavakat, a ritmusos beszédet és az éneklést a tudatban szétválasztania. (Más kérdés, hogy szükséges és célszerű-e ez a szétválasztás, hiszen egyes nyelvekben — például a kínaiban—a szavak zenei formájának: hangmagasság, időtartam — különös információtartalma is van: mást jelent a szó így vagy úgy „kiénekelve”.) A fejlődés magasabb fokán a ritmikus-ismétlődő formának már nemcsak az a szerepe, hogy a létfenntartáshoz szükséges tudást őrzi és továbbítja, hanem mintegy önálló életre kél: olyan tartalmaknak is alakot ád,amelyek díszítenek,gyönyörködtetnek,szórakoztatnak — ekkor születnek meg am ű vészetek. NÉMETH LÁSZLÓ írja: „A beszéd évezredeken át az emberiség szellemi pompázása volt, s úgy látszik, csak az írás újabb hiúsága szorította hátra. Hajdan a beszéd jobban megfeszítette a szellemet, mesterkéltebb volt, válogatóbb. Beszéd és költészet között csak fokozati volt a különbség.” (A minőség forradalma. II. 166.) Ha az írás nélküli időket, az ún. történelem előtti kort röviden jellemezni akarjuk, azt kell mondanunk, hogy az a beszéd és a vele többé-kevésbé összefüggő jelrendszerek korszaka volt. Az összefüggő beszéd teremtett a csupán jelekkel-hangokkal érintkező hordából emberi közösséget, s a beszéd volt a fejlődéshez — igaz, ebben az időben még meglehetősen lassú fejlődéshez — szükséges információk hordozója. Nem tudunk arról, hogy ebben a korban nagyobb közösségek, államok, társadalmak kialakultak Volna. Érthető is, hiszen még nem volt olyan jelrendszer, amely térben- időben nagyobb távolságokra egyértelműen és maradandóan eljuttathatta volna, sokakkal közölhette volna a bonyolult tartalmakat: verba volant! Érthető az is, hogy a fejlődés meglehetősen lassú volt. Beszédben-versben nem lehet sokáig tárolni bonyolult információkat. A gyűjtögetéshez, pásztorkodáshoz, primitív földműveléshez — azaz a természet közeli élethez — még elég az egyszerű megragadás és a szóbeli megjelenítés, a bonyolultabb eszközök készítéséhez azonban már kevés. Amíg az ember együtt él a természettel és része isatermészetnek.addigszinteösztönö- sen érzi, intuitíve meglátja a természet titkait,de amikor már át akarja alakítani a természetet, akkor már absztrakcióra, a valóság valamiféle ábrázolására, matematikai „leképzésére” is szükség van: barlangfalon, fán, kövön, bőrön, papiruszon. A forogva haladó kerék — elméletileg— minden pillanatban csupán egy ponton érinti a talajt; a hengeres farönk görgetése esetén az elméleti pont elméleti vonallá nyúlik meg. Mivel a súrlódás sokkal kisebb, sokkal kevesebb emberi vagy állati erőkifejtésre van ilyenkor szükség, mint a kézben-vállon hordás, az átemelgetés vagy a csúsztatás folyamatában. Elképzelhetjük, milyen igazi felfedező örömre lelhettek őseink, amikor először észlelték, hogy a kunyhó vagy a karám építéséhez szükséges farönk könnyebben gördül, mint csúszik. Ez az első fokozat . . . A második fokozat az, amikor a hengeres farönkre súlyos terhet — sziklatömböt, megölt állatot — helyeztek s így próbálták továbbjuttatni. (Feltételezések szerint az egyiptomiak és talán a dél- és közép-amerikai népek is így szállították a piramisaikhoz a nehéz köveket. S a nagyon nagy terhek mozgatására ma is görgőket alkalmaznak!) Görgők használata közben a legfőbb gondot az okozhatta az ősembernek, hogy hamar lefut róluk a teher, meg kell állni és mindent elölről kezdeni stb. Ha Viszonylag nagyobb távolságra való szállításról Van szó — s az ilyesmi az ősidőkben sem lehetett nagyon ritka —, ez bizony igen kellemetlen. Rászorította tehát az élet az embert arra, hogy felvesse a kérdést: nem lehetne-e a görgőket a teher alatt valamiképpen rögzíteni? Milyen ismeretek tudatos birtoklására volt szükség ahhoz, hogy ezt a problémát megoldhassa az ember, megszülethessék az őskocsi? 7?
