Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 3. szám - Gál István: Babits ódái Adyhoz és Móriczhoz

határon kútgémek nyújtották nyakukat, a sarjadó földön báránykák bégettek. Sehol sem lehetett látni egy emberi lelket a pásztoron kívül — és mégis úgy éreztem misztikus módon, hogy ott van velem a Költő, akire gondoltam, akinek szavait morzsolgatta és tépte ajakam, mint kezem a rétről szakított virágot, akire magam is új szavakat próbáltam keresni és tépni magamnak, ég s föld mezejéről, hogy majd most estére legyen mit idehoznom, mint egy csokrot. Olyan erősen éreztem a jelenlétét, hogy önkéntelenül körülnéztem égen és földön, hol pillantom őt meg? de fölöttem csak a Napot, előttem csak a nyájt és pásztort láttam; ezt a három dimenziót rég elhagyta Ő már! S ekkor én ösztönösen a negyedik dimenzióba tekintettem, melyet Ő úgy nevezett, hogy: az ,,egy-utcájú Idő” — és íme, ezen az utcán, s ép ott, ahol az magyar ugarunkat szelte, — e végnélküli utcán, mint egy diadal úton, megpillantottam az <5 alakját, s fényes volt, mint a Nap, s méltóságos léptű, mint a tavaszhozó gólyák, és pásztorabb a pásztornál, úgyhogy éreztem akkor, hogy mind őutána megyünk, akárhogy lázadoznánk is ellene, megyünk, megyünk, azon az egyetlen és misztikus utcán, amely csak előre, mindig előre visz, s amelyen nem lehet megfordulni soha.” (Példázatok Adyról. Nyugat 1930.

I. 730—731. I.)

*

Az irodalmi köztudat a harmincas évek elején közös Nyugat-szerkesztő korukból eredő ellentéteit idézgeti vissza, nem utolsósorban olyan érdekelt felek, mint Móricz Virág és Gellért Oszkár emlékezései nyomán. Pedig három évtizedes ismeretségük, együttműködésük és dialógusuk egymáshoz való viszonyukra vonatkozó számos szép dokumentumot is őriz. Babits az elsők között foglalta írásba Móricz Zsigmond irodalomtörténeti jelentőségéről való meggyőződését. Ebben többek között ezeket írja:

„ ,.. mert a nemzetnek, mint mindennek a világon, mennél nagyobb önérvényesítés és elkülönülés a törekvése, mindig érthető az oly írók hatása, akik kizárólag (mintegy tisztán és szűzen) a saját népük formai (ritmus-, nyelv- és mesebeli) kincsével élnek. A mai magyar írók közül kétségkívül a leginkább ilyen Móricz Zsigmond. Nála a magyar nép szellemi munkájának lassú évszázadok alatt összegyűjtött kincse oly természetes és mélyről jövő kiömlést talált, mint a múltban is igazán csak keveseknél. Móriczban valóban mindig láttam ezt: a régi kincsek új birtokosát: a régi magyar irodalom jellemző durvasága, a magyar népköltészet plasztikus világossága élnek túl műveiben.” (Nyugat, 1912. I. 555—556. I.)

Első kiadásaiban a Gólyakalifa függeléke a Móricz Zsigmondhoz intézett levél, ebben első regényét neki ajánlja. Az első világháború ellen egyre több műben megnyilvánuló antiimperialista állásfoglalásuk, akárcsak Adyval, Móriczcal is közelebb hozta őket egymáshoz. Ignotus, akit Károlyi Mihály különleges megbízatással küldött Svájcba, 1919. március 3-án Bernből írt levelében fölkéri Babitsot, vállalja a Nyugat szerkesztését és vegye maga mellé társszerkesztőnek Móriczot. Móricz Zsigmond maga az 1919—20 telén intézményessé vált üldözések során mélységes együttérzéssel és részvéttel fordul Babits felé, és Dante Purgatórium-fordításának megjelenését használja föl arra, hogy szeretetének és nagyrabecsülésének írásban is emlékét hagyja: „Áhítattal köszöntőm őt, ki Misztikus Másom s felé tárogatom a szeretet hangját Próféta Párom után, közös utunk esendő perceiben.” (Dante vizei fölött. Nyugat, 1920., id.irodalmi tanulmányok, 146. I.)

Amikor 1924-ben a Nyugat Móricz-különszámot készült kiadni, természetesen Babits is az ünneplők közé áll. Ekkor írja A Gyémántszóró asszony c. versét, ez a Nyugatban (1924. I. 225. I.) és későbbi köteteiben „Móricz Zsigmondnak” címzett ajánlásával jelent meg. Eredetileg Móriczhoz intézett ódának készült megszólító formában egyenes beszédként. A Babits-hagyatékban mind a három fogalmazvány megmaradt. A verses7