Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 2. szám - Almási Márta: Szappancsíkok (Elbeszélés)

az erkélyajtón. Akkor vettem észre a zöldre festett nagy ládába visszaültetett, félig elszáradt kaktuszokat.

— Minek ez a sok, csúf növény! — kiáltottam örömmel, hogy végre szólhattam, s felkínálhattam valamit. — Veszek én helyette szép virágokat!

Anya megrázta fejét — Nem kell, jók ezek! —.

— Dehát legalább, amit Tibiké tönkretett..,

— Hagyjad. Nem kell virág. Baj van velük.

— Akkor hát ezeket miért nem dobod ki? Vagy nem bírod lecipelni? Segítek én! No lám, a mostanáig csak szánalomból megtűrt értelmetlen, felesleges tárgyak egyszeriben törődést, odafigyelést követeltek tőlem.

— Hozok alájuk friss kerti földet, tápsót, hogy feléledjenek! Majd meglátod, virágozni fognak még!

Anya nem válaszolt. Mélyen hajolt a kották fölé. Gondoltam, erről most nem akar beszélni. Majd később.

Még mindig segíteni akartam. — Valamit nem értesz a kottában? Elmagyarázom, vagy eljátsszam neked? — kérdeztem élénken, s igazán kedvem támadt zongorázni. De anya fel sem nézett, csak rázta a fejét.

— Nem. Nem kell.

Közben megláttam a vitrinben a melegtől megolvadt cukormalacot. Az üveg belülről barna ragacsos volt tőle, s a cukorfigurát tartó kis tányérka is szürke a portól. —Jé, döglődik az állatka! — kiáltottam hangomba játékosságot erőltetve.— Kiviszem a hűtő- szekrénybe, kicsit hadd térjen magához! Jó?

Anya tagadólag rázta a fejét. Mostmár csodálkoztam. — Dehát anyukám, ez a kis jószág hamarosan elolvad egészen, nézd, az üveg is milyen undok ragacsos tőle!

Hallgatott. Azt hittem azért, mert rámhagyta, tegyem amit jónak látok. Még örültem is, hogy végre segíthetek valamit, óvatosan kinyitottam a vitrin ajtaját, vigyázva pipis- kedtem, hogy elérjem a tányért.

Mint egy hirtelen csattant pofon, úgy ért anyám kiáltása:

— Hagyod békén!?!

Félbemaradt mozdulattal kezem megállt a levegőben. Összenéztünk. Anya szemeiben ugyanaz a kétségbeesett rémület ült, mint akkor, amikor Tibiké ellökte a virágállványt. Nem kérdezősködtem tovább, talán értettem is, miről van szó. Engedelmesen visszaraktam mindent a helyére, aztán csak leültem tétován, s vártam, most mi legyen. Közénk ereszkedett, megfeszült a csönd, taszított Anyától, az iménti megkönnyebbülés melegét kiűzte belőlem a hideg, az éterszagú kétségbeesés. Vállon ragadott a gyámoltalanság: szerettem volna hazamenni.

HAZA — OTTHONRÓL.

Amikor ez a két szó eszembe jutott, sírás szakadt a torkomból, de vitézül nyelked- tem könnyeimet. Ritkán szorulok védelemre, de akkor, ott, Anya mellett, régi otthonomban olyan iszonyúan egyedül és védtelen idegennek éreztem magam, mint még soha életemben! Elgyengített a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság rémülete, s nem tudtam, hogyan birkózzam meg ezzel a polipiszonyattal, mely magához ölelt száz izmos karjával . ..

Anyám szobájában még soha semmi nem volt ennyire valószínűtlen, elérhetetlen, céltalan és igaztalan. Magam is az voltam. Valahogy mégis összeszedtem magam, eljöttem tőle. A képekre már nem emlékszem, csak arra, hogy itthon reszketve fúrtam fejemet férjem ölébe, s míg Tibor csitítgatva átkarolt, éreztem, lassan a testéből testembe kúszott a nyugalom. Otthon voltam. Az ENYÉIM között... Kisfiam az emlékezetes esemény óta hallani sem akart a nagymamáról, pedig megpróbáltam megmagya45