Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Almási Márta: Szappancsíkok (Elbeszélés)
életében a sportban élte ki magát, s ha nem otthon ült Anya mellett, akkor a zöld pályán rúgta a labdát tanítványaival; vagy a kézilabdásoknál ügyködött, vagy éppen valamelyik meccsen kiabált magafeledkezve. És Anyának ezt nem bírom bebizonyítani soha. ** * És-sel nem kezdünk mondatot. Ugye erre tanítottál Te, az életrevaló, nagyszerű ember. Mindig jobban tudtál játszani a szavakkal. Én csak az eseményekkel próbálkozom. Hitvány, önző szavak, húrjukpattant fals hangok; összemaszatolt tükrök; a falon légypiszkos festmények, olvadozó cukormalacok; a kaktuszok, meg a zománcát vesztett lavór a terasz eldugott sarkában. Ez maradt a körülmények rendbeszorítása után, hogy elmentél, én visszaküszködtem a tiszta hétköznapokat, a Téged elvesztett bohémtanyából újra lakást, otthont teremtettem, s kifüstöltem az emlékszagot... Évek múlva mégis elfogadtam a Valószínűtlent, s csak a félelem reflexe volt bennem ez a megalkuvás. Én a gőgös, a hideg, összekuporodtam a fájdalomtól, mikor Anyát először kaptam rajta, hogy szappancsíkokat húzgál a tükörre. Ebből rögtön megértettem mindent, és nem szaladtam vizes szivacsért a fürdőszobába. Köszöntem Neked. S te visszaköszöntél, Tonó. Aztán a jólismert fölényes mosolygásoddal rám kiáltottál: —Most védd meg magad, az emléket szaggató, lám-megmondtam szellemidézéstől, védd meg magad és Anyát, ha tudod! Meg sem próbáltam. S nem gyávaságból. Anya miatt. Tudomásul vettem, hogy szüksége van Rád. Anya nagyon bonyolult ember, Te mégis értettél a nyelvén. Emlékszel, annak idején Neked mindent elhitt, még Apa ártatlansását is, még azt is, hogy rendbejött a házassága, és két évig, amíg mi el nem váltunk, Anyám boldog asszony, elégedett feleség volt Apa mellett. Teutánad úgy magára maradt, mint a kisujjam. Sem Apának, sem nekem, sem Tibornak, a férjemnek nincs ahhoz elég türelmünk, tehetségünk, hogy folyton arról győzködjük Őt, ami minden bizonygatás nélkül nyilvánvaló. Anya boldogtalan akar lenni, erről csak Te tudtad lebeszélni annak idején, nyilván azért, mert merőben más természeted van, mint nekünk ... Amíg újra férjhez nem mentem, nagyon sokat szenvedtem miattuk. Anya sokáig visszavárt még Téged, ha véletlen beütötte könyökét valamibe, úgy vigyázott, nehogy odakapjon, s ha sikerült reflexeit legyőznie, újra meg újra felvillant benne a remény. — Váratlan vendég jön — mondta ilyenkor élénken —, majd meglátjátok, Tonó lesz az, Tonó látogat meg bennünket! Sose jöttél. írhattam volna, ismertem címedet, de nem láttam értelmét. Vártam, majd elmúlik ez a morbidnosztalgia. Anya nem dolgozott, sokat volt egyedül, sok ideje maradt gondolkodni. Hideg volt otthon mindig, fáztam. Ha nem veszekedtek, akkor hallgattak. És lesték egymást. Idővel Apa is belefáradt az örökös békítgetésbe. Eleinte úgy próbált segíteni egyre romló kapcsolatukon, hogy mindent ráhagyott Anyámra, lemondott egy nagy csomó tisztségéről, csak a kötelező sportfoglalkozásokat tartotta meg; aztán már szaladt is, hogy idővel hazaérjen, mert Anya főzés közben is karján hordta az óráját. 41
