Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Almási Márta: Szappancsíkok (Elbeszélés)
ALMÁSI MÁRTA SZAPPANCSÍKOK Odakint a csillagűző pirkadás vörösen olvad a házak fölé, hűvös szelet borzol az emberkarú fák között. Hajnalodik. Tél van. Szobámban jó meleg és tömény cigarettafüst, ablakot kéne nyitni, de fázom. Fotelem körül csatatér: széttépett papírok, kettétört ceruza: szánalmas, elhasznált gondolat. Félálomban a fáradtsággal viaskodom: rémlik, a padlón szétgurult betűk felfel ugrálva szoknyámba csimpaszkodnak, zajongnak, s ettől visszariadok a valóságba. Asztali lámpám fényének sápadt ívkörében nagy halom papír — elkezdett levelek, meghőkölt vallomások. Elmúlt az éjszaka, s még mindig nem tettem jóvá a történteket. Százszor is újrakezdtem, hogy a régen volt napok monológjait visszaadjam, elküldjem Neked — mert most már Te segíthetsz — , de csak az ősidők hangulatát sikerült elmondanom. Nagy hazugság volt a többi vagy hallgatás. Fáradt vagyok. Nem. Nem is fáradt, talán'inkább kiégett. Ezen az éjszakán volt a krízis, és túléltem. Erre vártam, a hajnalra, hogy az összes keserűséget kiordítva magamból, végre csak a kristálytiszta tények maradjanak, mint az éjszaka sejtelmes, téboly szellemeiből a józan pirkadás. Érzem, szemeim dagadtak, krepp-papír arcomon szétmajszolt sós víz. Elgyengít az üresség, kiszáradt kezekkel, vaksin araszolgatva mégis megírom Neked ezt a vallomást, mert tudom most kell így, józanul. Hogy hazugság se legyen; se hallgatás. *** *** A tükör. Nem, ne hidd, nem felejtettem el. Ma is itt őrzöm még mindkét fényképet a szememben! Ha erősen akarom, Apát is látom még, meg Anyát, valahol a hátunk mögött, a szoba egyik sarkában. Az első képen egymás mellett ülnek, mint két meghatódott, szepegő gyerek, s ijedten pillognak a nagy velencei tükör felé. A tükör előtt álltunk mi ketten, mi ketten okos, céltudatos felnőttek: én talpig-fehér csipkeruhában, s úgy tartottam kezemben az esküvői csokrot, mint tegnapi iskolám ünnepélyein a zászlórudat. Te meg a fehér csokornyakkendőddel nem voltál kibékülve, folyton odakapkodtál, most jobban megnézem ezt a képet, valóban olyan idegenül állt rajtad, mint az én fejemen az a hazug mirtuszkoszorú. Dehát akkor nem figyeltünk ilyen kül39
