Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
Erzsi nővér a szomszédjuk. Nem itt, dehogy itt, odahaza. Rendes lány, jószívű. Félig meddig rokon is. Sokat ér ilyen helyen egy rokon, de mennyit. Majd jön, nem kell aggódni. Majd kitalál valamit. Majd. S amikor — úgy tűnt, hosszú idő múltán — valóban belépett egy fiatal nő, a beteg föltápászkodott, s a folyosóra hívta, ott beszélgettek igen halkan, bár nem sokáig. A Fiú mégis minden tagját zsibbadni érezte már, csak ült ott kábán, kimerültén és tehetetlenül. A nővér végre benézett, intett, s ő engedelmesen követte. Látta, amint a fiatalember a falat tapogatva igyekezett szobája felé. Nem nézett vissza. A fiatal nő ujjait a Fiú keze köré kulcsolta, s ellenkező irányba Vezette, háttal a tizenkettesnek, az előcsarnoknak — tehát Apa már nem ott fekszik, mégse ott fekszik. Honnan is tudná a takarítónő, honnan a betegek? — a betegek számára még Apa neve se jelent semmit. Ajtók, ajtók, számok és — nevek. A nővér megállt, kopogtatott. Bár a válasz érthetetlen dörmögés volt csupán, a fiatal nő két tenyerébe fogta a Fiú arcát. — Várj meg itt — mondta meleg mosollyal. — Ha kérdeznek, azt feleled, Erzsi nővért várod. Igen? A Fiú bólintott, a nővér bement. Ám senki nem kérdezte, kit keres, bár a folyosó megélénkült. A sétálgatok, s a fehérköpenyesek is tudomásul vették jelenlétét. Kurta pillantást vetettek az ajtóra, s békén hagyták. A Fiúnak csak akkor tűnt fel, hogy számozatlan, s pusztán egy névvel jelölt a zománcosan fénylő síklap, kilincse tompafényű műanyag, más, mint a többi. Megrémült. A nővér kikémlelt, beintette őt, azután kis neszezéssel tűnt el. Köpenye halkan roppant, mint az ostyalapok. Ez a helyiség is kicsi volt, akár a nővérszoba, csak zsúfoltabb. Tetőtől talpig hórházi fehérbe öltözött, idősebb férfi ült előredőlve az óriás karosszékben, s a kisebbre mutatott. — Ülj le. A Fiú tétovázott — félt. Nem a büntetéstől, nem attól, hogy Anya megtudja, az iskolakerülés miatt sem — egészen másfajta félelem volt ez, mint a korábban megismertek, végigszenvedettek, s legyőzöttek, ez a félelem bénító iszonyattá vált. Apa után se kutakodott a helyiségben, egyetlen nekiszabadult pillantással sem — csak állt némán, kiszolgáltatottan. A férfi kikecmergett a kerek asztalka mögül, s odavonszolta őt is. — Na — mondta elégedetten, amint belenyomta a Fiút a karosszékbe, s maga is leült. — Ismerjük egymást? — kérdezte, s cigarettáért nyúlt. A Fiú a fejét rázta. — Látod — mondta a férfi —, bizony nem. De én tudom ám, ki vagy — próbált barátkozni. — Te meg nyilván azt sejted, hogy én —. . . várakozva nézett a Fiúra, s hirtelen elhallgatott. Gyufát lobbantott lángra gyors pöccentéssel, s hosszadalmasan szemlélte a cigaretta újra és újra elszürkülő parazsát. A Fiú lélektelenüI követte a férfi bejáratott, óvatos pillantásainak irányát, ült csüggedten, előreejtett vállal, s valami különös, ismeretlen hűvösség keletkezett, s növekedett rohamosan benne. Most már csak az asztal lapját bámulta. Az kevésbé himbálózott, mint minden más a szobában —fényezett lapja megfagyott víztükör is lehetett volna akár. A férfi áthajolt az asztal fölött, figyelte a szánnivalóan elfehéredő arcot, s méreteihez képest hihetetlenül gyorsan löttyintett egy pohárba vizet, s itatta meg őt. 16
