Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - MŰVÉSZET - Goór Imre: A kecskeméti alkotóházban
SIMSAY ILDIKÓ azok közül a művészek közül való, akik a jellemábrázolás tehetségével megáldottak. Kevés portréfestő található napjainkban, aki ábrázolt alakjának egyetlen kézmozdulatába képes tömöríteni életkori s jellembeli tulajdonságokat s még kevesebb, aki ezeket a jellemzőket az egyéniséggel összhangban, annak kiteljesítéseképpen mondja el. Nem sok példát tudnék felhozni arra sem a kortásak közül, hogy a művész alkotás közben keletkező gondolataiból oly gazdag véleménygyűjteményt olvashatnék, mint Simsai műveiből. Ez a művészet az ábrázolt valóság megnemesített költészetét beszéli el önfeledt csodálkozással, naivitásokkal és groteszksé- gekkel, fintorokkal és szenttényilvánítá- sokkal. Valami valóságon túlit varázsol táblaképeire. Egyik festményén behemót hátaslovon törékeny figura billeg. A fekete térben imbolygó állat vörös, lovasa kékeslila, kezéből nyúzott, fűrészporral kitömött sárga baba lóg. Mintha kényszerű láncot látnánk megelevenedni, melynek első láncszeme a ló, s hozzá másodikként az ember, harmadikként a bábú, a tárgy kapcsolódik. Különös lélek különös látomásai e festmények: erőteljes színek a tárgyakról, élőlényekről és a váratlan logikai kapcsolatba került képelemekről. Olyan szuggeszti- vitással hat ez a fajta művészet, amit nem lehet elfelejteni. SZILY GÉZA a szekszárdi tanács megbízásából most készítette el gobelinkartonját. A már elfogadott teljes méretű munka ragyogó zöldben pompázik. Lehetetlen, hogy láttán eszünkbe ne jusson Van Goghnak a színességről szóló levélben írt vallomása: a kevés felhasznált szín sokféle változata a sok felhasznált színnél mindenkor színesebb. A két méter magas és hat méter széles kartonon Szekszárd kultúrális, építé82 szeti, régészeti emlékeinek és legjellemzőbb termékeinek s tájainak kiragadott darabjai adnak találkozót oly módon, hogy kibontott, szálkás-szövetes kapcsolódásuk — mely a gobelinben életre kel majd — szinte észrevétlenül teremti meg az összehangzó félkörös és szögletes formák egységét. Szőlőlevél és oszlopfő, borospince és városcímer, kapu- béllet és régészeti lelet elvonatkoztatott vonalai, foltjai úgy vonaglanak a remény zöld hálójában, hogy e ragyogásnak alárendelten szürkék, halovány okkerek, fehérek és feketék színcsoportjain játékosan futhat az olvasó tekintet, s közben elidőzhet formák gazdagságán, változatos síkokat járhat be képolvastában, s mint az egyiptomiak művészetében, karakteres legnagyobb felületével szól. Nincs itt szó a természetben látható arányokról : a képi rend az alkotó által megszabott törvényszerűségeknek alárendelt. így elérhető, hogy a nagyjából hasonló méretű képelemek — tartalmuktól függetlenül is — olyan kompozíciót képezzenek, amelyben a téri képzettársítások sem az értelmezést, sem a síkba terített színek teljes értékű hangzását nem kényszerítik a műfajtól idegen nyelvezeten való beszédre. Olyan elvonatkoztatás ez, ami a gobelinszerűség és a képi összhang, tehát a lehető legjobb kifejezés érdekében történik. Szily táblaképeken is dolgozik. Ezeken fantáziája váratlan formákkal jeleníti meg témáit. Látogatásom alkalmából különösen nagy hatással volt rám a Babits Jónásának több vásznon, más-más szín- harmóniában történt megjelenítése. Ezek a művek nem egyszerű „Jónás- könyv”-illusztrációk, hanem a hol talpon, hol fejtetőn mutatványozó „próféták” sorscsikarta kényszerűségeinek kifejezései; kissé talán olyanok is, mint az írásomban említett mai Műkert művésztelepi lakóinak barátokkal és életlenekkel, támogatókkal és fitymálókkal, állami megbízásokkal és lebecsülésekkel megáldott s a véletlenektől is befolyásolt mutatványai.
