Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Mezősi Károly: Az első országos Petőfi-ünnepség

Reményitől eredt, de az ünnepély egészen a félegyháziak gondolata, s övék a kivitel érdeme is.”

Az 1867. évi félegyházi ünnepélyt az itteni Petöfi-ház emléktáblával történt megjelölése alkalmából rendezték. Az előzményekhez tartozik, hogy Reményi Ede világhírű hegedű- művészünk az országban tett hangversenykörútja során, 1860-ban Félegyházára is ellátogatott. A tiszteletére rendezett estélyen, a félegyházi „Társalgó Egylet”-ben ő indítványozta, hogy a Petőfi-házra emléktáblát helyezzenek. A nyomban megindult adakozásból összegyűlt pénzt Reményi áldozatkészen kiegészített, s Gerenday pesti szobrászművésznél meg is rendelték az emléktáblát. Ez hamarosan elkészült. Ám — miképp az 1867. évi ünnepség előkészületei során írták —, „a kormány megakadályozta a falba illesztést, mert ki tudja, minő roppant nagy politikai vagy elemi csapások következtek volna be egy ilyen borzasztó radicális emléklap nyilvánossá tétele által.”

Igaz, hogy az emléktábla szövege nagyon egyszerű és egyáltalán nem izgató tartalmú. Mindössze ennyi áll rajta:

Itt élte gyermekéveit Petőfi Sándor

A nagy költő emlékének tisztelői 1861

Az önkényuralom azonban nem tűrte el, hogy annak a költőnek tisztelői legyenek, akit az abszolutizmus rendőri és katonai szervei még a halála után is évekig személyében üldöztek, halálra kerestek, s akinek szabadságeszméit a nép szívéből szerették volna kiirtani.

„Most azonban azon kormány már nem kormányozván — írta a Jkiegyezés utáni újság a félegyházi emlékünnepség előkészítő szakaszában — reméljük a mostani kormány nem fogja őt ebben akadályozni.”

Amikor nyilvánosságra került, hogy Félegyházán milyen ünnepségre készülnek, ennek az országos sajtóban is meglehetősen nagy visszhangja támadt.

Az1867. évi, lényegében irodalmi emlékünnepet a félegyházi rendezők honvédtalálkozóval is összekapcsolták. A honvédekben több volt a bátorság, mint az írókban. A félegyházi ünnepségre a szabadságharc megmaradt honvédgárdája egész vezérkarával felvonult. A pesti Központi Honvéd Egyletet elnökük, Perczel Mór és több neves tagjuk képviselte. Az ünnepség irodalmi jellege így meglehetősen elhalványodott.

Szász Károly erről az alábbiakban tudósított: „A honvédek (Petőfi honvéd is volt) aránylag sokkal buzgóbbak voltak. Elnökük, Perczel Mór vezetése alatt, jeles tagjaiból küldöttek képviselőket az irodalmi ünnepélyre. Igaz, most a honvédeké a világ, ők a nap hősei, s mintha Petőfit is inkább mint honvédet, semmint költőt kellene ünnepelni, emlékszobra körül egész kis honvédünnep fejlődött ki.”

Az élőknek kijáró tiszteletadás középpontjába is Perczel Mór került.

A honvédek dicsérete után az írók részéről megnyilvánult feltűnő részvétlenség miatt Szász Károly szükségesnek vélte az irodalmi körök elmarasztalását:

„Azt vártuk, hogy a nép részéről jött kezdeményezést az irodalom tömegesen fogja követni. Azt hittük, Pest s kivált irodalmi köre rajt fog kibocsátani magából” — írta. Nem így történt. Sem a régi, sem az új írónemzedék nagyobb számban nem utazott le az ünnepségre. Csak néhányan : Gyulai Pál, Dux Adolf, Szász Károly képviselték az Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot. Távolmaradásuk okát természetesen nem a Petőfi iránti tisztelet megtagadásában, hanem abban kereshetjük, hogy még nagyon óvatosak voltak a forradalmi költő nyilvános ünneplésében. Ki tudta még ekkor, mennyire lesz tartós a kiegyezés, és nem alkalmaznak-e ismét megtorlást azokkal szemben, akik ünnepelni merték a magyar szabadságharc legnagyobb eszmei harcosát és katonáját?

Jellemző a főváros magatartása is, hogy Pesten csak a félegyházi országos ünnepség után 15 évvel, 1882-ben, Petőfi szobrának leleplezése alkalmával tartották az első nagy, országos Petőfi-ünnepséget. A félegyházi ünnepségről addig már meg is feledkeztek az írók körében, mert Mikszáth Kálmán a pesti szoboravatást mondja a magyarországi első, nagy Petőfi- ünnepnek, olyan nemzeti ünnepnek, amelynél „szebb sohase volt még.” Megállapítja azonban azt is, hogy Petőfinek „meg kellett kerülnie harminchárom esztendő óta az egész világot, míg ide juthatott a Dunapartra.” Közben, „míg idáig ért, amerre járt, diadalútban magával vitte nemzetét.”

67