Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Martinkó András: Az ellentét szerepe Petőfi alkotásmódjában
Midőn a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejőket.” (Levél Várady Antalhoz. 1846. máj. 22.) „Iparkodjunk. A század viselős, Születni fognak nagyszerű napok. Élet-halálnak vészes napjai.” (Erdélyben. 1846. okt.) Egyre gyakrabban látja magát a költő a jövő eme „vészes napjai” közt („Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik”) cselekvőleg, harcolva, és elesve (Véres napokról álmodom... Egy gondolat bánt engemet...). A vágy, az álom, a látomás egyre inkább bizonyossággá válik, és akkor — 1848 —49-ben — a jelen és jövő összeütközése olyan nukleáris energiákat szabadít fel, melyek valóban megteremtik — vagy elkezdik megteremteni — „az ó világnak romjain az új világot”. „Eljön, eljön az ítélet napja, A nagy isten vérítéletet tart” — mondja 1848 elején (még március előtt) az 1848 című költemény. ...Persze mindezzel korántsem merítettük ki — egy könyvnyi terjedelmen innen nem is lehet kimeríteni — azoknak az ellentétpároknak, oppozícióknak a sorát, melyek oly kézzelfoghatóan jelzik a Petőfi-versek dinamikájának, feszültségének forrásait. Említést lehetett volna tenni az ellentétek olyan dialektikus szembeállításáról (és gyakran egységéről), mint: lant és kard; szabadság, börtön; bilincs, szolgaság; élet és halál; pacsirtaszó a harci zajban; palota és kunyhó; bamba türelem és lázadás; „óriás lelkek” és „törpe világ”; lágy, szelíd szellő és vad vihar; tél és tavasz stb. stb. Mindenképpen jelezni kell azonban azt, hogy ezek az ellentétek sohasem „egyszólamúak”, azaz a konkrét, fizikai, időbeli stb. ellentétek összeütközésében számtalan más (érzelmi, eszmei, jellembeli, művészi stb.) ellentét is gazdagítja, dúsítja, értelmezi a felszíni, talán az alkotófolyamatot megindító ellentétet; szimbólummá, sokszínű, sokértelmű zenekarrá fejleszti az eredeti impulzus konkrétságát és egyszólamúságát. Nyilvánvaló, hogy a „palota és kunyhó” egyben a jelen és jövő oppozicióját („Ragyogj csak, úgysem ragyogsz már soká, Meg vannak számlálva napjaid”), a plebejus-forradalmi erkölcs és nagyság s a cifra szívtelen, kizsákmányoló gőg szembeállítását, kibékíthetetlenségét s az előbbi fölényét is mondja („Oh szent a szalmakunyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be"). — Ahogy A csonka torony nem egyszerűen az egykor dicső múlt és a romladozó jelen képe; a hajdani falak ormán egy „szent jel” büszkélkedett (de figyeljük különösen a második sor szimbolikus gazdagságát): „A szabadság zászlója volt a szent jel; Csak játszott a viaskodó szelekkel.” Nincsenek többé a régi ősök, — de haláluk értelme majd a Nemzeti dalban csattan fel új oppozíciós erővel: „Kik szabadon inkább elestetek, Semhogy rabszolgaságban éljetek.” A legmodernebb asszociációrendszerrel azonban a tél-tavasz ellentéte jelentkezik A tél halála c. költeményben. Itt minden szó külön is olyan gazdag szimbólumtartalmú, hogy bátran vállalhatná akármelyik mai költő is: „Harcolj, harcolj, föld, a téllel. Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Nézd, amelynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!... Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal.” Az elmondottakban inkább a tartalmi — gondolati, eszmei, szemléleti — ellentétezést vizsgáltuk. Petőfi azonban nem lenne az a nagy költő, aki, ha alkotásmódjának ez az egyik 63
