Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Martinkó András: Az ellentét szerepe Petőfi alkotásmódjában
MARTINKÓ ANDRÁS Az ellentét szerepe Petőfi alkotásmódjában Ma már közismert, hogy az erő csak akkor végezhet munkát, akkor válhat mozgássá, ha különböző erőállapotok, erőterek kerülnek szembe egymással, s köztük feszültség keletkezik. A modern biológia eredményeinek bármely felszínes ismeretében is ma már nem lehet vulgarizálásnak tekinteni azokat a kísérleteket, melyek a szellemi, művészi munka, az alkotáslélektan terén is igyekeznek az említett fizikai, fiziológiai törvényszerűséget érvényesíteni. A dolog e téren persze ezerszer bonyolultabb, mint a fizikai világban. Nemcsak azért, mert ma még csak éppen valamit (bár napról napra többet!) ismerünk a gondolkodás, emlékezés, elvonatkoztatás, a szellemi és művészeti alkotás fizikai-kémiai s biológiai mechanizmusáról, hanem azért is, mert az ember általában a kész gondolatot, beszédet, a kész művészi alkotást látja, azt fogadja be, azt fogja fel, mint művészi élményt. Ahogy az ember többnyire csak a világító villanyégőt, az égbe fúródó rakétát, a zuhanó sziklát stb., tehát a mozgó, munkát végző valamit látja. Petőfi alkotásmódjának egyik — s az egész világirodalomban eléggé egyedülálló — jellegzetessége viszont éppen az, hogy igen sokszor (de nem mindig!) nem a kész művet közli az olvasóval, hallgatóval, hanem a kész mű kialakulásának, születésének folyamatát, az első impulzustól a mű „elidegenítéséig”, azaz mással való közléséig. Esetében tehát igen sokszor nyomon követhetjük a szellemi áramkör bekapcsolását, a rakéta hajtóművének begyújtását, a szikla mélybe forduló megmozdulását. Igaz, neki is vannak — úgy nevezhetném — álló vagy éppen azonos energiaszinten körbe forgó költeményei (pl. Kutyakaparó, A jó öreg kocsmáros, A négyökrös szekér, A téli esték, Szeretlek kedvesem... Minek nevezzelek? stb.), és ez a jellegük nem teszi őket művészileg kisebb értékűvé, elvégre is egy műalkotás értékét vajmi kevéssé befolyásolja az, hogy milyen „technikával” készül. Számunkra egyelőre az a tény fontos, hogy az előbb említett, a folyamatot is festő „technika” Petőfinél nagyon gyakori, és hogy sokkal inkább egyénítő, mint az utóbbi. Az ellentét szerepét is — természetesen — csak az előbbi alkotásmód jegyében tudjuk feltárni. De előbb talán meg kell még jegyezni, hogy nem ellentétes értelmű szavak (fehérfekete, férfi-nő, itt-ott stb.), ellentétes kötőszavak (de, hanem, pedig stb.) vagy éppen mondatok használatáról van szó — bár ezek statisztikája sem lenne érdektelen —, hanem az alkotómunka, a művészi teremtés megindításában és fenntartásában mutatkozó ellentétes szemléletek, tartalmak, magatartásformák szembesítése, mint — alkotó, teremtő, mozgató, formáló energia. És mint valami pozitívnak, ,,igen”-nek egy negatívval, egy „nem”-mel szembeni rendkívül hatásos, erőteljes kiemelésének, kihangsúlyozásának eszköze. Egy-két közismert vers példájával mindjárt érthetőbb lesz a dolog. Petőfi az alföld, a sík puszta, róna iránti szeretetét, azzal való azonosulását kifejezhette volna akkor is, ha Az alföld c. versét ezzel kezdi: „Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ottazén világom .. .’’Talán az egész költemény sem lett volna lényegesen kevésbé szép, — de Petőfi valami ellentétestől (ezúttal valami „nem-alföldtől”) szeret elrugaszkodni, mint az ugró atléta a mozdulatlan földtől. És mielőtt még elgyönyörködnék alföldjének száz meg száz — hétköznapi — szépségében, előbb elhárítja a „zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tájá”-t. És ugyan mondja meg valaki: a csodálatos A téli estéket mért kell „a tavasz a nyárnak” odaiett „minden éke, kincse” emlékezetének felidézésével kezdeni. Mért kell a Falu végén kurta kocsma középső, a lényeges mondanivalót tartalmazó, 59
