Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Fodor András: Petőfi szeme (A puszta télen)
De Petőfi átható szemének nemcsak a múlttal, a jövővel: a mi világunkkal is érvényes kontaktusa van. A tető alá húzódott téli puszta szemrevétele után figyelme a külső térségbe, szinte a kozmikus tágasságba emelődik. Az ábrázolás realizmusa már-már a szürreálisba hajlik át. A szelek — Verhaeren látomásánál is korszerűbb — különös mozgó architektúraként töltik be az üres égboltot: Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal... Könyörtelenül vad harcukat a magyarban sziszegő, pattanó, egymásnak torlasztott kemény mássalhangzók érzékeltetik. Majd a legfeszültebb képsor után a költemény leglágyabb, legfestőibb részlete következik: Alkonyat felé ha fáradtan elülnek, A rónára halvány ködök települnek ... Ám ezeknek a pasztellszíneknek is funkciója van. Ha nem néznénk a vers keletkezési dátumát, föltételezhetnénk, hogy csak mai szerző, az Eizenstein-Tissze-féle filmkamera, az új, bravúros operatőri teljesítmények által elkényeztetett modern ember láthat ilyen plasztikusan, ahogy itt a földretapadó sejtelmes ködök ... csak félig mutatják A betyár alakját Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Kár volna ezekben a sorokban bármiféle betyárromantikát keresni. A szemlélet pontossága itt a „tekintet iskolájának” Robbe-Grillet-i módszerével is vetélkedhet. Van valami ijesztően valóságos, vízióként kísérteties a derékban elvágott, áttört jelenésként úszó lovas láttatá- sában — s szintúgy a mozgást, hangot, félelmet eggyé sűrítő kifejezésben, melyet a strófazáró sor metaforaértékű jelképei mitikusan fenyegetővé, a fiimi eszközöknél is tárgyiasabbá tesznek: Háta mögött farkas, feje fölött holló. A téli puszta következetes leltárbavételéhez az alacsonyröptű nap adott indító ürügyet. Miután tér és idő mozzanatai végigperegtek előttünk, a vers nem fejeződhet be mással, mint a nap távozásával. Ugyancsak törvényszerű, hogy az eredeti szemlélet a végső tartalmi summázatban is megtalálja a szokatlant, a lázitóan újat. Az ízig-vérig republikánus költő az alkony vörös tüneményébe is belévetiti forradalmár fantáziáját: Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről... De ezúttal sem csábítja el a szokványos retorika. Leleményes, friss, vidám, a költői látás elsődleges erejét érvényesítő képpel fejezi be az elkezdett hasonlatot: ... S mire elér szeme a túlsó határra, Leesik fejéről véres koronája. * Nem tudom, mivel mérik a költő halhatatlanságát, de műve bizonyosan él, ha olyat látott, láttatott, ami nem évül el, nem kerülhető ki többé — ha tekintete szavakba irt varázslatától újra és újra testet ölt a foghatatlan idő. 57
