Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Gyergyai Albert: Petőfi Sándor: A négyökrös szekér
GYERGYAI ALBERT Petőfi Sándor: A négyökrös szekér Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai Szekérre ültek és azon ménének. Szekéren mentek, de ökörszekéren. Két pár ökör tévé a fogatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben, Miként a bús hölgy, aki férjinek Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. A társaságban én is ott valék, S valék szomszédja épen Erzsikének, A társaságnak többi tagjai Beszélgetének s énekelgetének. Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: „Ne válasszunk magunknak csillagot?" Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. „Ne válasszunk magunknak csillagot?" Szólék én ábrándozva Erzsikéhez, „A csillag vissza fog vezetni majd A múlt időknek boldog emlékéhez, Ha elszakaszt a sors egymástul minket.” S választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Miért szép a Négyökrös szekér s tulajdonképp miért választottam annyi szebbnél- szebb Petőfi-vers, annyi remek Petőfi-tájkép közül? Igaz, hogyha magára Petőfire gondolunk, elsősorban a forradalmárt, a márciusi majd a segesvári lángoló fiatalt látjuk magunk előtt, azt, aki mintegy önnöntüzében gyújtotta fel s égette el magát, levonva minden következményt élete és hivatása célzatos, hol öntudatlan, hol öntudatos harmóniájából. Viszont ha tisztán és kizárólagosan (ha erre képesek vagyunk) magukat a verseket nézzük, akkor ennek a lelkes, harsány, tetterős és türelmetlen harcosnak és apostolnak valahogy inkább ösztönösen, legcsendesebb, legnyugalmasabb tájképeit, életképeit, idilljeit dédelgetjük, a Téli estéket, a Puszta télent, a Kutyakaparót, Sári nénit vagy az őszi verseket, amelyekben minthogyha engedne állandó felajzottságából, megpihen, lecsendesíti robbanásra kész indulatait (Quos ego! mint Neptunus mondja a haragos szeleknek) s gyönyörködik (s minket is gyönyörködtet) egy tájban, egy arcban, egy sorsban, egy békés és mindenképp jól határolt otthonban. Talán épp ez az ellentét oly vonzó ezekben a költeményekben — mint mikor egy vérbő, hangos, hol haragtól villámló, hol viharosan hahotázó, élettől és szenvedélytől szüntelenül túláradó barátunkat azon kapjuk egy óvatlan percben, hogy hallgat, hogy mereng, hogy elmerül az élet mélyebb áramaiban, minthogyha örökös lázának ellenszerét? vagy forrását? keresgélné. Csoda-e hát, ha ezek után jobban értjük és érezzük a költőt s vele együtt s rajta keresztül a lélek határtalan mozgalmait ? Ha már most a Négyökrös székért próbálom közelről szemlélni, először, ha szabad így szólnom, földrajzi helyzetét rögzíteném meg, valahol Petőfi verseinek tér- és időbeli térképén. Ez lenne az első kísérlet a vers, a csodálatos sziget első körülhajózásához. Ezernyolcszáznegyvenöt: a költő alig huszonhárom éves és miután tanult, kóborolt, katonáskodott, színészkedett, szeretett, verselt s már-már révbe jutott, ebben az évben, Csapó Etelka halála és a Cipruslombok után, megint ide-oda cikáz a Dunántúlon és az Alföldön, hol Pesten látjuk, hol Szalkszentmártonban, a jó öreg kocsmárosnál s egyszer ősszel, szeptember-októberben, a Tolna megyei Borjádon. Egy barátja? vagy csak híve? hívta meg szülei otthonába, egy módos vidéki úri házba, ahol Pest után csendet, pihenést, nyugtató falusi légkört talál, kedves fiúkat, víg kislányokat, akik mind becézik, tisztelik, ugratják és 53
