Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Barta János: Petőfi Sándor: Válasz, kedvesem levelére

BARTA JÁNOS

Petőfi Sándor:

Válasz, kedvesem levelére

Megjött, megjött az óhajtott levél!

Elolvasám, az isten tudja hányszor,

S még számtalanszor olvasandom el. Mindaddig, amíg mindenik betűje,

Mindenik vonási válhatatlanúl Szivemhez nőnek csillagok gyanánt;

Legyen számatlan ragyogó világot Magában tartó mindenség szívem!...

Most is kezemben e levél, s remegve Érinti ajkam, félvén, hogy talán Szentségtelenség megcsókolnom azt.

Előttem olyan szentek e sorok!...

Oh lyány, ki vagy te? nem tudod magad sem; Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy. Midőn feljöttem gyermekéveim Szűk völgyéből az ifjúság hegyére,

S láttam körűlem a roppant világot,

Mely szépségben olyan gazdag, és Gazdagságában olyan szép, hogy a szem Egy élten át elgyönyörködhetik Csak egy parányi részén is... midőn Ezt a világot láttam, fölkiálték:

„Dicső, dicső a munka! hol keressem A nagy mestert, ki mindezt alkotá?

Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl,

Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!"

S utána küldém elmémet; bejárta Minden vidékét a bölcselkedésnek,

Röpült gyorsabban, mint az üstökös,

Röpült, amerre más elméje járt S amerre nem járt, megfutá nagy útját,

S esztendők múlva búsan tért haza,

Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott.

Ekkor veled volt szép találkozásom,

Veled, szép lyányka, s megszerettelek.

Te megnyitád előttem kebledet.

Mely eddig még nem nyílt meg senkinek,

S ott láttam én, hogy akit úgy kerestem,

A jó s nagy isten kebledben lakik,

Igen, te vagy az isten lakhelye!

Hol volt előtted és hol lesz utánad?

Azt nem tudom, de most benned lakik.

Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e Boldogság épen engemet hogy ért?

Vagy oh igen, megérdemeltem én.

Hogy színről színre lássam, mert hiszen Úgy, mint én, látni senki nem kívánta.

De netalán ha méltatlan valék:

Méltatlan, oh lyány, nem leszek reá Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy Benned nekem megmutatá magát.

Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd,

S e szerelem nagy! egykor a világot Borítá el gyűlölség képiben;

Most téged illet, téged egyedül E szerelemmé vált nagy gyűlölet,

E felhőktől megvált mennyboltozat.

Tiéd jövendőm, parancsolj vele.

Lemondok érted minden vágyaimról. Reményeimről... ez még mind kevés,

De ami több, de ami sok, mi minden:

Ha úgy kívánod, elveimről is Lemondok érted; hordom fejemen,

Míg élek, s ha meghaltam, síromon A megvetés s gyalázat bélyegét — ...

De ezt kívánni tőlem nem fogod.

Tudom, hogy nem; mert akit te szeretsz. Annak nevén szégyenfolt nem lehet.

Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak, Amint megkezdém pályázásomat.

S én úgy halok meg, amint születőm,

Meg nem fordulva, hajthatatlanul.

E névnek, melyet én magam teremték, Elpusztítója nem leszek magam.

A név, amelyet örököl utódom,

Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz... Lehetne tán, lehetne tán nagy is,

Ha hozzáadnád lelked fénysugárit,

Ha vélem együtt síkra szállanái.

Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem,

A múzsa tett, a múzsa ringatott.

De te erőd nem ismered, s ki bízzék A harcosban, ha maga sem bízik?

Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről,

Hol úgyis a sors többnyire azért Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott Boldogságunknak szemfedője légyen.

Maradj, maradj el a csaták teréről;

Nem lész kevésbé kedves énelőttem Árnyas magányodnak homályiban,

Mint lennél kinn, bár bámultatva, a Nyilvánosság napfényes ormain;

Sőt kedvesebbé tészen a tudat.

Hogy aki mély és nagy tenger lehetnél,

Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz A szerénységnek rózsalevelén.

4 FORR As

49