Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Ruffy Péter: Két nap a végtelenben (Forgatókönyv)

(Galiczay Gábor a költőt karonfogva és szemével bocsánatáért esdekelve, Marit magam mellé szólítva, jegyzi meg:)

GALICZAY GÁBOR: Egy karácsonyfát ígértem, a mi erdőnkből valót, a barátomnak karácsonyra. (Mielőtt hárman távoznának, az öregasszony utoljára üti meg botjával a padlatot:)

AZ ÖREGASSZONY: Mária? Hová?

MARIKA: Én zártam el a fát.

49. kép

Padlástér Galiczayék házában

(A költőnek köze volt valaha a lányhoz? Vagy Marika postilion d’amour csupán? Amint a sötét, kartámlás lépcsősoron a homályos padlástér felé mennek, szót nem hallani. Az első pillanatok mindenesetre a homály másodperceié: a rejtésé, a rejtegetésé és a rejtettségé. Amint fölfelé haladnak, a lépcsősor karfája, fél méternyi darabon kiszakad — támaszkodástól?, ellobbant csóktól?, két ember édes terhétől?, vagy a véletlen akaratából? csupán — s a padlástér egy rejtett mélyébe zuhan le. A lány a költőbe karol — a veszélyeztetettség miatt csupán? —, és súgva mondja:)

MARIKA: Az utolsó versét is a párnája alatt őrzi. PETŐFI: Az őrült-et?

(A padlástérre felérnek. Homály, változatlanul. Óriás, hatalmas öreg padlás.)

MARIKA: Az még meg sem érkezett Erdődre. Hanem mindig ezt szavalta:

„Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg.”

Erre válaszolt a levélben.

(A gerenda fájáról emel le egy kisalakú tárgyat, s szemmelláthatóan, a nagy homályban egy levelet.)

MARIKA: Júlia levele. És az arckép, amelyet küldött. Pap Zsigmond miniatúrája.

(A bot márzörög-dobol odalent. Csend. A bot dobban megint.)

MARIKA: Ha valami hasonlót tudna küldeni... A Biasini postakocsi végállomásáról este hatkor indulunk vissza.

PETŐFI: Ott leszek.

(Már repeszt a bot folytonos dobbanása.)

MARIKA: Mon Dieu! És sehol egy karácsonyfa?!

50. kép

New York-Hungária kávéház

AZ ÖREG FOTÓS: Hideg van. Fázom. Abbaha... ........................ gyom(Kis marvanyasztal mellett ül az öreg irodalomtörténésszel. A márványasztalon könyvek, jegyzetek hevernek. Az egyik üres székhez támasztva két bot.)

AZ ÖREG FOTÓS: Úgy látszik, egészen rossz nyomon járunk.

(Az irodalomtörténész jobb kezét az öreg jobbjára helyezi.)

AZ IRODALOMTÖRTÉNÉSZ: Négy évtized óta kutatom a költő életét. Nem utolsósorban erre az ősfényképre várva. A nyom megcáfolhatatlan. A fényképet Petőfi fia, a beteg Zoltánka az orvosának Galiczay Gábornak ajándékozta. Hány elmünk van még?

(Az öreg fotós hangja már fanyar.) 28