Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Ruffy Péter: Két nap a végtelenben (Forgatókönyv)
lengyel bundásának szeme, amint keresve kutat valamit ebben a fekete tájban. (Van a létezésnek olyan állapota, melyben közünk lesz egymáshoz, a holtnak az élőhöz, különböző századok fiainak egymáshoz? Miben lelnek egymásra, hol találkoznak, mi köti őket össze?) 9—10. kép Két égi kép A fehér táj ősvonatából kipöfögő füst, az ősmozdonyt követő varjúsereg s a munkásvonat után úszó füstfelhő, a vonatot kísérő varjúsereg, a vonatoktól elszakadva, önálló életre kel. Mint kezek, melyek önkéntelenül is egymást keresik, mint légörvényben a fűszál, a por, a falevél, egymás felé lódulnak, egymást kergetik, egymásba örvénylenek, ha megtépve, ha szakadozottan is, az egyik füstfelhő mintha a másikkal akarna egyesülni, az egyik varjúsereg mintha beleömlene a másikba, s valahol, a táj, az ég vagy az örök idő végtelenjében az egymást érintés meglelt örömével válnak eggyé. 11. kép A régi vonat A kis mozdonyból, s két utaskocsiból álló ősvonat még fehér mezők közt halad ugyan, de már föltünedeznek a kőházak, utcák s néhány járókelő. A vonat egetverő sípolással, őslassúsággal s úgy közelít a pesti indóház felé, hogy előtte komótos léptekkel zászlót lengető vasutas halad, a járókelőket, akik a sínpárra tévednének, riasztandó. Beúszik a régi kép, az égő, rendkívüli szempárral, s kibontakozik a szivarfüst sűrűjéből az arc, s utána megmutatkozik a termet. A szemek rendkívüliségével, arányban nem álló arc, a szemek égő tüzével semmiképpen sem ölelkező termet tűnik fői. Sápadt-sovány, keszeg, szinte ragyás arc, szegletes, fojtott indulaté; fölfelé fésült szöghaj, éles áll, az éles állón ritkás szőrtüskék látszanak. A fiatal-, szinte gyermekember föltűnően alacsony termetű, vézna, már-már horpadt mellkasú, s húsz-huszonkét-huszonhárom évesnek látszik. Fekete attilát, fekete hosszúnadrágot, rövid félcipőt hord, nem visel. Nyakravaló, fehér ing a tél ellenére is kihajtva. A fekete attila fölött kopottas átalvezetö. A kéz vékony, az ujjak nyúltak, nyugtalanul érzékenyek. Ez az ember törékeny, szélfútta semmiség szinte, megviselt-betegnek, észre sem vehetőnek tetszik, csak a rendkívüli tekintete döf, perzsel szinte, amint a beérkező csigalassú ősvonat folyosóján, fölhalmozott kosarak, karácsonyfák, papírcsomagokból véletlenül kibomló angyalhajak, muffos hölgyek, kürtőkalapos férfiak, parasztasszonyok közt utat nem törve, csak keresve, s leszálláshoz készülődik. Amint a mellette, fölötte és oldalt leemelt teli kosarak, karácsonyfák között szinte, az alacsony vonathágcsóról a földre lelép, s néhány lépést tesz úgy, hogy csak lábai láthatók. A kép sarkában felirat jelenik meg: ANNO 1846. TÉLELŐ HAVA 24. PEST-BUDA 12. kép Az ingázók vonata Az ingázók vonata, a hajnali Nyugatira érve, a sziklák közül lezúduló viz hömpölygésével dobja le az öregembert a lépcsőről. A lengyel bunda hátsó részét látjuk megint, a felvevőgép, végigpásztázva termetét, megáll ormótlan cúgos cipőinél, s egy ideig csak e lábtengert, e lábmasszát, e lábsorokat látni, amelyből az öregember cipője szinte a nevetség keltésével válik ki. A kép sarkában, mint az imént, felirat jelenik meg: 1955. MÁRCIUS 4. BUDAPEST 13. kép Címkép Az ősvonat mellett láttatott fehér táj, a munkásvonat mellett elrebbent feketés mező tűnik fel újra. 12
