Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Ószabó István: Sirató kardom gyásza vagy (Vers)

piros ködök

súlyos bokraiban

elveszett csorda dübörög,

megáradt egek

hullámgyűrűin

visít az idő

őszült ostora.

Én tudom, milyen hatalmas vérárok a múlt, tűz álmatlansága éget engemet.

Kidúrt könnyem látom tükrös vizekre futva. Szédülök a múlt vérárkai fölött.

Hóból és földből gyúrt fekete koronák örvénylenek mélyükön. Vérbe öltözött kardok táncolnak nagy piros hegyek oldalában. Lovak feküdnek fehér csontok ágaira, villámot nyerítenek a felhők koszorúiba tüzes szalagnak, amire nem kellenek a gyász arany betűi, és nem kell se átok, se egyetlen gyászoló szótagocska.

Hej, mennyi költője van most Magyarországnak, sokan fetrengenek kínzatva tüzes szavaktól, íme, ötszáz év után egy nemzet

tüzestrón-költeményében égtél el ismét.

Dózsa-király.

Zápolyákhoz,

vasszöges koszorúk alá, vérbe raktuk átkainkat.

Sokan kériszelnek a rendben,

hátukra képzelt súlyos bajainkkal énekelnek rögök sárhegedűin, vasárnapi mellékleten himnuszokat zengenek szerszámainknak.

Gallérod fölhajtanám, siratlak, Sándor.

Kopognak ajtómon

ga rabon cosok,

törnek kenyeremből,

titkos könyveikből

házamra sárkányt imádkoznak,

szegény vagyok én,

faragok esténként

szomjam kulacsára

néma virágot,

amit nem terem meg a föld, talpam alatt porrá szárad küszöbig érő keskeny ösvény, az apad hatatlan fényt nézem én, mely záport iszik az árkokból és magot nevel, toronyablak tükre ég fölöttem,

sírban rothad kétkarú láng, sírban ülök tüzes trónon én is.

Anyám, mért kellett énnekem édes szavaimból nyelvem kivágni, tűzből fölrikoltani, hogy tudok mostmár.

Jaj, hogy tudnám fagyos kardomat rólad levenni, édesanyám lelkem, jaj, hogy tudnám megrendült kardomat reád fektetni, lelkem édesapám, jaj, hogy tudnám kergetni fekete csillagba sirató kardomat, kergetni fekete csillagba sirató kardomat.