Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / Petőfi-különszám - Ószabó István: Sirató kardom gyásza vagy (Vers)

Kőkorsót ások ki a földből, drága földdel beletemetlek. Szikramécsessel széles torkú szelek elé kiállók zokogva, nappal és holddal égetett sírod karmolom tíz körömmel. Mert nem vet föl a fény, véresre vagdosom piros kardokkal.

Ordítva rohanok a csend porladt kövein, tüzet ütök érted.

Szörnyű éjszakák mély sárján döngetek őseim szénné feketült csontjaival.

Elátkozom, átkozom a rónák forró vályúit, amiben pufók hasikád mostad nyaranta, jaj de kicsi voltál, hogy is nem ittak meg a rét dühödt csordái. Temetem magamat fekete árokba, öklömmel verem anyám drága csontjait, úgy gyászollak meg, kit tömörült porszemek takarnak.

Itt vagyok veled, a nap tüzes köveit rakom a levegőbe, világosodjék.

Koporsó korhad a számban, megfolyt holtakból ittam én már, kegyetlen kések tükrös pengéi táncolnak torkomban,

rám dőltek a fény hatalmas lapjai, mentsetek ki szoros délkörök abroncsaiból, a rögök öklei alól, villám karmaiból, vigyetek haza a végtelen utakról, látni akarom a kalászhajú földek lányait, fiait,

a sár és a nap gyermekeit, a hold és a levegő népét,' az erdők

és a feszes folyók nagy nemzetségét, kik ég és tenger szerelméből születtek, őseimet, magzataimat. Piros kövekből pattintott ostor csapkod a felhőkre, zuhog az eső, súlyos vízcseppekkel birkóznak szép szál füvek, megtelnek vízzel bokrok, göröngyök.

Látok, visszalátok a fény szögeivel átjárt évszakokba. Látom széttépve a vaskarmú láng zaboláit.

Látok mindent, teljes lesz énekem a fénnyel, zabolás madárkák első röptével, teljes lesz énekem a földdel,

drága légszemcsék tág terével, hallom, toronyról róka ugat,