Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - SZEMLE - Takács József: Mándy Iván: Mi az, öreg?
Mint őrült asszony szaggatja izzó testéről a fátyolfelhőket, és kitárja magát izgatóan és szemérmetlenül”. Ezt a világot—ezt a folyton vajúdó, de titkait kitáró, örömeit mindig megszülő asszonyt — értik meg Fejes Endre hősei; Vigyori tudja, hogy játékos világmagyarázatai elhalkulnak az asszonya elegáns randevúját előkészítő dauer bú- gásában, megfakulnak az áhított drága ruhák színei mellett, de mégsem veszíti el emberi tartását: a régről sebzett Öreg konokságával szemben is küzd asszonyáért, meg akarja tartani, mert tudja, hogy felesége is szenved, harcot vív önmagával. A szerelem „kéktiszta” ragyogásáról s ezt a ragyogást megtörő kusza folyamatokról, könyörtelen percekről — a Kéktiszta szerelem pszi- hikai valóságának, e valóság fojtogató dzsungelének indázásaival, az Élő Klára balladás hangváltásával, a Vidám cimborák kórlélektani, de nem a pszichózisos kuriózumot, hanem a kapcsolataiban károsodott embert vizsgáló analízisével, a pillanat felvillantásával, amely az Eljegyzés társas életre vágyódó hősét visszazárja régi emberidegen tartásába, Fejes Endre még nagyon sokat tud mondani. De ezek a novellák a valóságnak azt a gazdag tartalmát, amelyet a Vigyoriban bemutatott, már nem rajzolják ki. Fejes Endre prózájában — már a Rozsdatemető előtt is — benne volt a történelmi folyamat egyéni sorsokon, izgalmas tudati elemzéseken keresztül történő kivetítésének sikeressége; a Levél a Rokonnak iróniával szemlélt „világnézeti” metamorfózisai és a Rozsdatemető társadalmi kritikáját más tudati szférában tovább- vívő Vonó Ignác mellett legteljesebb a Mocorgó világa. A kisregény — 45 utáni részének — ötletre épített fordulataival látszólag már a Jó estét nyár, jó estét szerelem c. regény fellazulása, extrémitása felé is jelzi az utat, valójában az ötlet itt még a lélektani elemzés teljességének szolgálatában áll. Legsikerültebb része a kisregénynek a nyilas terror időszakának bemutatása; az író itt azt tudta megdöbbentő erővel felvillantani, hogy a háború előtti évekből adott emberi tulajdonságok, kicsinyes bűnök, gyengeségek hogyan képesek — a történelem iszonyú sodrában — szinte pillanatok alatt félelmetes torzulásokká hatvá- nyozódni. A hazudóssal és a Vigyorival egyenértékű művészileg az a négy novellából álló ciklus, amely Fejes 45 utáni nyugati bolyongásainak élményeit dolgozza fel. A Tonio a kölcsönökkel a bányához láncolt külföldi munkások mindennapi pokoljárásának expresszionista döbbenetű megörökítése — drámai befejezésében az embert megsemmisítő mechanizmus megértetése által hitelesített, a kitörni akaró bányászt elérő „véletlen” tragédiával—, a Párizsi emlék semlegesség és ügy- höz-tartozás ellentmondásával teszi feszültté gondolatilag is a 40-es évek végi francia munkásmozgalom küzdelmének képeit. Legszebb két darabja a ciklusnak az Etűd I és Etűd II c. novella; az izgalmas francia asszony és a hontalan, hazáját tagadva vágyó férfi szerelmének fájdalmas lírai futamai, Párizs látomásának költői varázslatai alatt keményebb, erősebb zene is megszólal, emberi sorsok, történelmi pillanatok indulatai kavarognak. CZÉRE BÉLA MÁNDY IVÁN: Ml AZ, ÖREG? Képzeljünk el egy matematikust, aki évtizedek óta egy új számrendszer felállításán dolgozik, és egyszerre észreveszi, hogy rendszere nemcsak az összes művelet elvégzésére alkalmas, hanem feltárja a leglényegesebb összefüggéseket is, esetleg olyanokat is, amelyeket még ki sem akart számolni. Hasonló csúcsra jut el Mándy legújabb no- vellás kötetében. Pedig motívumai látszólag semmit sem változtak; a már ismerős városi enteriőröket mutatja fel, szállodákban és lakásokban vagy eszpresszókban járunk, tereket és fasorokat bámulunk; ismét Zsámbokyval találkozunk, akit Mándy első személyben szeret beszéltetni,Apával,Anyával ... Az élmények sűrűsödhettek össze olyan inten- zitásúakká, hogy a kötet kezdő és záró írásában minőségileg új éléményekről van szó. Metafizikus élményekről. A kisfiú egy láthatatlan mozdulattal az Apára mutat, őt vigye magával a füstóriás, akit az ócska szálloda ablakából bámulnak (Egy álom). Anya és Apa veszekedve-megbékélve a gyermekükről beszélnek, a lakás változásait veszik szemügyre, haláluk után (A siker fényében). Halál és élet, lét és ittlét: az emberi élet végső pontjai között feszülnek a történetek. Nem csupán atmoszféra vagy helyzet teremtéséről van már szó, írásai személyeket teremtenek, visszahívnak a nem-ittlétből. Ebben a „végső kérdésekre” hangolt prózában azután a szerepek is egyre súlyosabbá válnak. A presszósnők, akár egy antik kórus, a történe- tek-emlékezések irányítói; belekérdeznek és ösz- szefoglalnak. A fiktív és a „valóságos” élet között elmosódik a határ, egy felidézett párbeszéd végén a szöveg kiált fel: „Hallgass, apa! Hallgass!” (Látogatás apánál). Az Ami megmaradt c. 187
