Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - SZEMLE - Széles Klára: Csiki László: Kellékek
.A fent említettek, mint ez, szintén, keményveretű, eredeti egységeket, egy-egy Csi ki-féle remeket jelölnek. Mégis, a válogatással elárultuk már, hogy a kötet többségét kitevő és funkcionálisan is súlyosabb „nagy” költeményekről nem mondhatjuk el ugyanezt (I. Az idő szemei, Szövegkönyv, A. B. C., Európa megint stb.). Kiváló részletek sokszor bőven akadnak ezekben az óriás versfüzérekben, de nem komponálódnak szerves, egyéni egésszé. Még azt is hozzá kell tennünk: ennek a kiváló képességű, átütő erejű költőnek második kötetében — meglepő módon, s szemben az elsővel — utánérzések sokaságát találjuk. (Elsősorban Ady szelleme kísért, I. 7, 24, 25, 60, 64, 65, stb., de szép számmal lelünk József Attila, majd a kortárs: Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza, Juhász Ferenc stb. allúziókat is. Pl. a kiemelt nagyméretű versekben.) A sokszor kiváló verscsillámok így többségükben belevesznek a heterogén jellegű, és az anyaggal való küzdelemben alulmaradó, avagy küzdelmet feladó, máskor a könnyebb megoldást választó, sokszor a „vajon érdemes-e küzdeni egyáltalán?” gesztusé megtorpanásokba. Elbizonytalanodás jellemzi a kötet egészét. S meggyőződhetünk róla, a költészet, éppúgy, mint akár a képzőművészet, a nyelvvel, formával bánni-tudás, a „techné” oldaláról is pontosan lemérhető. Tehetség arányában, egy idő után, a költő is keresztút elé kerül: vagy megteremti a maga eredeti formáit, eszköztárát, „technikáját”, mely egyben „stílus” is; egy erőteljes, anyagán felülkerekedő személyiség győzelmének jegye, egyúttal egyre erősebb kötésű elkötelezettség e harc új és új felvételére, szigorú, s egyre kegyetlenebb öntörvény vállalása; vagy pedig lemond erről, megelégszik a már járt utakkal; ahol lehet, hogy kitapos magának egy egé- szet-gazdagító, beolvadó kis ösvényt. Csíki most — úgy véljük — ennél a keresztútnál áll. Elindul a formateremtés irányába, mert pontosan tisztában van, költőileg van tisztában helyzetével, alternatíváival — erre vallanak az idézett „nagy versek” —, de a kötet nagyobb részében megelégszik a már kipróbált formákkal, avagy a voltaképpen már első kötetében megteremtett apróbb, drámai versegységekkel. (L. idézett „legjobb versek”.) Tehát a kötetnek nincs igazi győzelmi fegyverténye, inkább álgyőzelmeket láthatunk (I. „nagy versek”): elődök, kortársak vívmányainak néha hamisan fölényes használatát. S ez váltakozik a „letett fegyverek” darabjaival, azokkal a versfajtákkal, amelyek nem jeleznek igazi küzdelmet, hanem könnyedén játszanak csupán a számára túl kézenfekvő kifejezésmóddal, kiküzdött lehetőségekkel. Az egész Post scriptumciklus erre vall, mert valóban tud ő bárki modorában beszélni, sőt, még önmagává lenni is, — de miért? Az elbizonytalanodás, megtorpanás akkor a legnyilvánvalóbb, amikor saját legbelsőbb vallomásait nem átallja kölcsönruhákba öltözve elmondani, s így költőileg hiteltelenné tenni. Hazug forma, hazug tartalom. Verset írtam, lettem a legnagyobb bolond: azt kellett tennem, mit nem tud senki más. A legutolsónak kellett volna lennem, de a legelsőnek nincs szabadulás. (Petőfi —Változatok Ferenczy Béni szobrára, II.) Nem pellengéreznénk ki, s nem tekintenénk súlyos hibának ezt, s nem utalnánk vissza a pontos gondolati-formai előzménynek látott A magam nyugtatása című Cseke Gábornak írt versre, az első kötetből, mondván: gyengeségei jóslata; nem intenénk aggódva: maga fölé nyúl, saját szakítóerejét csökkenti az előlegezett pie- desztállal (I. nagy versek, avagy a hamis Hemming- way-vel komázás stb. gesztusai) — ha nem lenne szó egy rendkívüli tehetségről, aki még így, a túlsúlyban levő megtorpanások közt is, ha néha fogcsikorgatva nekivág, olyan valódi fegyvertényt ígérő, komoly küzdelmet mutat fel, mint pl. A. B. C. vagy az Európa megint, avagy a kiemelt darabok, s bőven felcsillantható kiváló részletek. Miért nevezzük ez utóbb említetteket is csupán „küzdelemnek”, miért nem fogadjuk el költői eredménynek? Miért kell elégedetlenül újra hangsúlyoznunk, hogy Csíki csupán „kellékeit” sorakoztatta fel egy még mindig lehetséges eredeti költészetnek, de a legfontosabbat: e kellékeket holt tárgyból művészivé, részletekből egésszé kovácsoló egységes feszültséget, öntörvényű- ségének „szívét” kihagyta e kötetből, sőt megkérdőjelezte? — Azért, mert a megfeszülés, elernyedés szükséges játékában, most az elernyedés, a harcfeladás van felül, mert a már kiemelt, legdrámaibb küzdelmeiben is jelen van az elfáradás, legyintés gesztusa. — Ezért saját szavaival, két költői kérdésével összegezhetjük legtöményebben jelenlegi pozícióját: Ha tudnám: én robogok a sistergő fekete csendbe [zárva, vagy a gép-házak, a csillag-tiltólámpák? — vagy az utak [szőnyegét rántják ki alólam, míg szavalva állok anakronisztikus szél malom-karjaimmal? 183
