Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - JEGYZETEK - TANULMÁNYOK - Barta János: Csokonairól - magunk között
saját légkörébe, vagy ami ahhoz idomítható. Az egykoriban közkeletű Csokonai-legendák is egy bohé- mesített, korhely garabonciás körvonalait őrzik. Azok a dunántúli falusi nemesek, akiknek műveit, pl. a Dorottyát frissen felolvasta, nem sokkal állhatták 9 debreceni diákok fölött. Maguk a nyomtatott kiadások, amelyek az egész és az igazi Csokonait tárták volna föl, késtek — s amikor megvoltak sem találtak a legkedvezőbb fogadtatásra. Egy ideig úgy tetszett, mintha a felsőbb irodalom, az ,,új iskola” túl is lépett volna rajta. Az újklasszikus Kazinczy saját ízlése szerint akarja átcsiszolni, Kölcsey ugyanazon ízlés jegyében szigorúan értetlen bírálatot ír róla. Pedig Kölcsey maga is debreceni diák volt, ki is vonult Csokonai temetésére. Nem árt a kor felkészületlenségét közelebbről szemügyre vennünk. Azért nem fogadták volna be, mert korán jött — mert költői forradalmat támasztott —, mint mondjuk száz év múlva Ady? Valóban — hogy merész kijelentést tegyünk: a huszadik századot előlegezte volna? Különös jelenség ez. Abban az irodalomtudósok egyetértenek, hogy Csokonai a költészetben nem volt forradalmár; hatalmas lángelméje erős receptív hajlammal társult; mohón tanult, olvasott, utánzott — és európai perspektívába állítva csupa 18. századi, akkoriban már frissnek nem mindig mondható fejlődési vonalakat folytat és szintetizál. Költői ihletforrása számos van, nem a legtisztábbak és a legmélyebbek, s noha egy évtizednél többel fiatalabb Kazinczynál, a századvég diadalmas új áramlata; a goethei Sturm és a rá következő újhumanizmus már nem válik élményévé, nem is vesz róla tudomást, művelő hatására tehát nem is számíthatunk. Ő még annak az Európának a neveltje, amely Goethéék elé esik; a rokokóklasszicizmus, a lesüllyedt későbarokk, a racionalizmus és felvilágosodás didaxisa az, amely benne magára ismer. Horváth János már utalt ízlésbeli „tarkabarkaságára”, sokszínűségére, újabb elemzések ebben szintetikus szándékát és eredményeit emelik ki — de mindkét felfogásból az derül ki, hogy Csokonai nem előfutára az újnak, hanem végigviszi, kiérleli és lezárja az éppen elvirágzó költői, stílus- és ízlésbeli időszakot. Az újat utána a magyar romantika sokhangú megszólaltatói mondják majd ki. Ami a kor számára felfoghatatlan, egyáltalán nehezen érzékelhető volt, az Csokonai tehetségének nem az iránya, nem a tartalma—hanem a mérete, és szó szerint páratlan gazdagsága. A költői értékelésnek nyilvánvalóan sok és különböző szintű mércéje van — ha csak a természeti, vele született adottságokat néznénk, azt, amivel az élet kifürkészhetetlen termékenysége az alkotó egyéniségét felruházza, okkal mondhatnánk azt, hogy Csokonai a legnagyobb magyar költő. Az irodalomtörténész nyugodtan vetheti ellen: ő nem a vélt vagy kikövetkeztetett tehetségen méri a költői nagyságot, hanem a teljesít-, ményen —s bármily tekintélyes is ez a költői életmű Csokonainál, akarná-e valaki az Aranyé, Petőfié, Adyé fölé emelni? Arról nem is szólva, hogy az ilyen alá- és fölérendelés számára biztos mércét még matematizáló korunkban sem találtak ki, a szubjektív értékelés, szeretet, megérzés pedig csalóka is lehet. De ha egyszer tudományosan, jellem- és lélektant, zsenielméletet segítségül híva megvizsgálnánk a természet-nyújtotta anyagot, úgy, ahogy ez a debreceni tünemény az erjedő társadalmitörténeti erők vegykonyhájából (ahogy régebben mondták volna: a Teremtő kezéből) kikerült, minden más magyar költőnél inkább lenyűgözne a gazdagsága. Petőfit könnyed, áradó spontaneitásáért szoktuk dicsérni, Aranyt szemléletének plaszticitásáért, Vörösmartyt nyelvalkotó fantáziájáért. Egyikben az affektiv élet buzog bőségesen, másikat tudós költőként szoktuk megbecsülni, aki országok és világrészek kultúrájának színeit tudja a maga különös egyediségébe olvasztani. A lélek belsejének ömlésszerű áradása tünteti ki az egyiket, a versépítés, a kompozíció művésze a másik. Az egyik önmagát akarja szuverén módon kinyilatkoztatni, a másik elfogadja a közösség-nyújtotta feladatokat. Ahogy mindezt felsorolom, úgy érzem, olyan jellemvonásokat és alkatelemeket vettem számba, amelyek Csokonaiban egymagában együtt élnek és hatnak; a részekhez, az egyirányú kvalitásokhoz képest ő a kerek egész, a sokoldalú, szuverén, gátlástalan, biztos kezű, folyton fejlődő, szemét önmaga alkotó módszerén tartó teremtő egyéniség. Hangnem- és műfajbeli modulációinak gazdagságát csak a zene nyelvén lehetne kifejezni; ha körülményei kedvezőbbek, a drámai formát is ugyanolyan biztossággal hódította volna meg, aminővel az epikus és lírai műnem birodalmában mozog. Aki művei közül az Anakreon-ciklust föllapozza, szokatlan körülményre lesz figyelmes. A húszegynéhány rövidke dalhoz huszonnégy pontba szedett terjedelmes jegyzetapparátus csatlakozik: több a jegyzet, mint a vers. Egyik-másik valóságos kis értekezés, ötletes glossza, verstani fogalmak, antik és mitológiai nevek magyarázata, megszámlálhatatlan új és régebbi szakirodalmi utalással. Az ilyesmiből szoktuk levonni azt, hogy Csokonai tudós költő, a poéta doctus típusának a maga korában is szokatlanul nagyarányú megtestesítője. Kultúrfilozófiai szemmel nézve a jellegzetes felvilágosult költő áll előttünk, aki szomjazik múlt és jelen minden emberi kultúrájára, és az életet se tudja elválasztani a műveltség látószögétől. Valójában a receptivitás, a fogékonyság, az asszimiláció könnyed, hódító gazdagsága ejt meg bennünket — s ennél csak az a varázslat nagyobb, ahogy a nevek, tények, fogalmak, természet és kultúra, 166
