Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - PETŐFI-ÉV - Sütő József: „Hortobágyi kocsmárosné angyalom!”

versek széthordása valószínűleg csak másnap, húsvétvasárnap történhetett, amikor húsvétköszöntéssel is egybekötve több jutalmat remélhettek. A kötelezvényből a Kecskeméten maradási szándék határozottan kiolvasható. Frankenburgnak arról az adatáról, mely szerint a költő Jókaival együtt 1843. ápr. 10-én nála járt volna, ugyancsak Fekete Sándor bebizonyította, mennyire nem helytálló (i. m. 128). Petőfi tehát valószínűleg csak ápr. 15-én vagy inkább 16-án indulhat útnak, mert Szuper, ki április 17-én délután tér vissza Halasról Kecskemétre — huszonhét napi távoliét után —, már nem találja itta költőt (Szuper i. m. 22). Ezek szerint a legátusokkal való találkozása ápr. 17 — 21 között elképzelhető. így ápr. 17 — 21 is közelebb esik Jókai emlékezéséhez: „ez időben (ápr. 30.) az Athenaeumban olvastuk azt a versét »Hortobágyi kocsmárosné, angyalom«”, mint ápr. 7.

Azt is éredemes megfigyelni, hogy Bacsó meglehetősen hideg, esős időjárásra emlékszik 1843-ból („ázva, fázva, elgémberedve az áprilisi hidegtől”). Ugyanezt vallja Jókai is, midőn Petőfit Kecskemétről elbocsátja: „Mi ketten Gyenes Palival elkísértük őt a város végéig. Sáros nedves éjszaka volt” (Megtörtént regék, 98, vö. Fekete i. m. 128). Dr. Séni Jánosnak a kecskeméti levéltárban őrzött meteorológiai feljegyzései szerint is a húsvéti időjárás Kecskeméten kellemetlen volt: 15-én „borongós, hideg szél”, 16-án „nagy fagy, hideg, esett”. Ezekből igen valósnak látszik Jókainak az az adata is, hogy Petőfi az úton megbetegszik. Bizonyára a vékonyan öltözött vándorszínész alaposan megfázott a nedves hidegben.

A föntebb vázolt időjárás- és időpontegyezések, a folkorisztikai valóságok és lehetőségek figyelembevételével az a Petőfi-kép, amely Bacsó János emlékezéséből felénk néz nagyon hasonlít arra, melyet Orlay Petries Soma mutatott be a népdalait tanító Petőfiben. Arra a Petőfire, akiről tudjuk, hogy állandóan mennyire érdekelték a népdalok, az „új nóták”, hiszen maga is gyűjtötte azokat. Erdélyi gyűjteménye számára ő is beküldött kilenc néptől hallott dalt. (vö Sebestyén Gy.: Petőfi népdalgyűjteménye. Ethnographia, 1914). Arany szerint annyira rajongott értük, hogy „nagyrészt od’adott volna költeményeiből, csakhogy eredeti népdalaink szebbjeinek ő lehetne szerzője”. Arra a Petőfire, aki büszke volt rá, ha népdalai átmentek a nép ajkára. „Néprománcomat a szamárról [Megy a juhász] mindenfelé éneklik, énekelték a gömöri restauration még a kortesek is” — írja boldogan Vahot Imréhez (Pesti Divatlap, 1845. jún. 19). Arra a Petőfire, aki maga is vándordiák lévén nagyon is jól tudta, mit jelentett a kálvinista legátusdiákság a korabeli nótavilág, a népdalok területén. Bacsó Petőfije a kálvinista diákot népdalhősnek nevezi, s maga Petőfi az Úti levelekben (IX.) ilyen népdalt idéz: „Ha a megye diák volna, Tisza, Duna tinta volna, Még se győzné azt leinnya.”

Folklorisztikailag sokkal természetesebb, valószerűbb Bacsó leírása, mint Jókaié. A két szöveg között bizonyára összefüggés van, de nem olyan, mint Hatvány képzeli, hanem nagyon valószínű, éppen fordított. Jókai szövege sem látszik „merő jókaiz- musnak”. Feltehető, hogy hallhatott erről a találkozásról, akár közvetlen Bacsótól, mikor az 1843. júniusában már Kecskeméten van, akár közvetve a kecskeméti diákoktól vagy később talán éppen magától Petőfitől, de a részletek emlékezetében elhomályosodtak, csak annyira emlékezett, hogy egy útszéli csárdában a költő dalát énekelték s a költő igen boldog volt. Bacsó és a legátusok kimaradtak belőle, csak a pásztoremberek maradtak meg. De az sem lehetetlen, hogy Petőfi éppen e találkozás után betegedett meg éppen abban a kocsmában, s a csikósok már Bacsóval és a legátusokkal való találkozás utáni estéken próbálgathatták az újonan hallott dalt.

60