Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Bíró János: Égő hegy hamvadóban…

élek, de az is érdekel, hogy mi történik körülöttem, mert tudom hogy az ember nyugalma nagyon is függ a világtól.

Felesége csendes derűvel figyeli férjét, amint széles gesztikulálással beszél. Később megmutatják a könyveiket. Csodálom a válogatás minőségét, meglepően jó érzékre vall és egyben elárulja a család érdeklődésének szintjét is. Ahogy sorban nézegetem a birtokukban levő könyveket, megértem a család erkölcsi, érzelmi és emberi méltóságának forrásait. Az egyik heverő mellett kis asztalka áll. Rajta kinyitva a Gyermekünk című képeslap.

— Rendszeresen járatjuk — mondja az asszony, látva érdeklődésémet —, mert nagyon sok és hasznos dolgot ismerünk meg belőle. Munkámon kívül minden időmet a családdal, főleg a gyermekeimmel töltöm, remélve azt, hogy olyan gondjaink nem lesznek velük, mint sok családban van a fiatalokkal.

Hallgatom az asszony értelmes mondatait, s közben futólag arra is gondolok, hogy milyen tanulságos vállalkozás lenne egy ilyen pozitív családkép pszichológiai és szoc ológiai lebontása. Mennyi hasznosítható következetetés válna gyümölcsöztethetővé! Gondolataimon felbátorodva megkérem a házaspárt, hogy beszéljenek egy kicsit a település gondjairól.

— Tudom, hogy sok gond van Brennbergbányán. Az emberekkel is, de lakóhely adta életfeltéte- ekkel is. Hol lehet a bajok gyökere, s véleményük szerint kimozdítható-e a „minden mindegy” állapotból? — teszem fel a kérdést.

— Négy évig voltam tanácstag, Lelkiismeretesen bejártam a tanácsülésekre és nyugodtan mondhatom, hogy ismerem Brennbergbányát, gondjait, az embereket, hiszen 15 éve lakunk itt. Üzemi munkás voltam fiatal koromban. Ott megszoktam, hogyha valami nem ment rendjén, akkor beszélni kellett. Büszkén mondhatom, nálam harciasabb tanácstag nem volt, és Brennberg érdekében bizony sokszor szólaltam fel, hogy a helyzet javítására patrónusokat szerezzek. Ha Brennbergről kezdtünk beszélni, némely vezető addig kinézett az ablakon. Hát én bizony a mandátumom végére elcsendesedtem. Pedig kellene valamit itt csinálni, mert 1800 embert nem tudnak a városba költöztetni, hiszen még ott is laknak a „szuterénlakásban”. Brennbergbányán még 100 év múlva is laknak emberek, és a gondoskodásra itt nagyobb szükség van, mint bárhol. Semmi nincs itt. Most már azt is viszik. Biztosan tudja a kultúrház lebontását. A napokban mérgelődtem, amikor a fiam az iskolából hazahozta és megmutatta a Soproni Liszt Ferenc Művelődési Központ havi műsorfüzetét. Olvasom belőle a brennbergi kultúráiét programját heti ütemezéssel. Előadások, ifjúsági klub. Papíron. Statisztikai célt szolgál?

Közben álmos lett a kisebbik fiú, pirulva súgja anyja fülébe. A nagyobbak a tévéhíradó idejét jelzik, és engedélyt kérnek apjuktól, hogy bekapcsolhassák a készüléket. Figyelmeztetés számomra, hogy elérkezett az ideje, amikor a család jól szabályozott életrendje távozásomat kívánja. Amikor kilépek a házból, görbe hátú macska oson be a melegre. A férj és feleség a kapuig kísérnek.

Valahonnan az Alpok felől szél kerekedik, és felzúgnak a fenyvesek. Lélegzik az erdő. A hó már elolvadt, a föld is szárad. Kis idő múlva visszatekintek a magányosan megbúvó házra, az ablakai fényesek. Gondolom, a család már asztalhoz ült, vacsorázik. Utána bekapcsolják a televíziót, és beengedik otthonukba a világot.

Egy munkáscsalád értelmes életének, nagy nyugalmának egy darabkáját viszem magamban. Csak azt sajnálom, hogy a négyszázkilencvenhét családhoz képest az így élő család Brennbergbányán kevés. Elenyészően kevés.

Késő este van már és nagyon sötét. Utcai lámpa kevés világít, sokkal kevesebb, mint amennyire szükség lenne. A kékesen viliódzó fények a bekapcsolt tévékészülékek sokaságát jelzik.

Az antennák legtöbbje Bécs felé van irányítva.

Éjjel negyed tizenkettőkor megérkezik Sopron felől az utolsó busz és reggelig itt is marad. A város és a telep között megszakadt minden összeköttetés; a kapcsolat csupán egyetlen telefonvonal őrzi reggel 4 óra 50 percig.

Elmúlt egy hétköznap és holnap ugyanolyan lesz, mint a ma.

NEHÉZ DOLOG NEM ÍRNI AZ EMBERRŐL

Azt tartják azitt élő emberek, hogy országos eredményeink feljogosíthatnak mindenkit arra, hogy tervezésben 1—2 évtizedet előre lépjen. A szellem, a műveltség, a kultúra igénye akarathoz is kötődik, de rajta kívül álló körülményektől is függ. Ezeket a körülményeket meg kell teremteni! Kik tehetik meg? Akik erre vállalkoztak, akik hivatottak, de elsősorban is azok, akik rendelkeznek jog- és hatáskörrel, költségvetési alappal.

123